søren aabye kierkegaard og mig

Frappánsan azzal kezdhetném, hogy "mélységes mély a múltnak kútja", lévén ez az épületes bejegyzés Thomas Mannt fogja érinteni, aki már sokadik alkalommal - beszéljünk róla úgy, mintha egy európai nagycsapat legjobb spílere lenne! - "bizonyította klasszisát". De igazából vissza kéne másznom a kezdetekig... És ha ezt nagy üggyel-bajjal megteszem, Harsányi Kálmán századfordulós író-költő-drámaíróig jutok, akinek egyetlen regényével, A kristálynézőkkel az éppen készülő "nagy horderejű munkám" kapcsán második alkalommal vagyok kénytelen (bár ez inkább öröm, mintsem üröm!) részletesebben foglalkozni. Jelen aspektusból nem érdekes, mi is ennek a regénynek a pontos tétje - azért hozakodom vele elő, mert felvezető előszavában kerülnek elő az ún. Chladni-lemezek, egy érdekes fizikai kísérlet eszközei. Ezek a fémlemezek arról ismeretesek, hogy könnyű fajsúlyú porokat/anyagokat rászórva, majd különböző erővel megrezegtetve különböző alakzatokba "rendezik" (nem ők, hanem a rezegtető kütyü, de hagyjuk) a ráhelyezett anyagot. A kristálynézők szerzője ezt a kalkulálható-kalkulálhatatlan hatást hozza példaként regényének poétikai működésére. A motívum - mint erről egy disszertációs konzultáció során értesültem - előkerül Thomas Mann Doktor Faustus című regényében is. A könyvet már korábban megvettem, de mint később kiderült, egy régi fordításban. Nem tudom, miért, de nem voltam hajlandó elolvasni a könyvet, miután megtudtam, hogy újrafordították. És ahogy ilyenkor lenni szokott, teltek-múltak az évek, aztán egy nagyobb könyvrendelés kapcsán eszembe jutott a regény, és - immár "új" fordításában - megrendeltem. Ekkor újabb szünet keletkezett, és tulajdonképpen kb. egy hónappal ezelőtt jutottam oda, hogy úti regényként a hónom alá csapom. Eddig a felvezetés.

A Chladni-lemezek ott voltak, ahol lenniük kellett, benne a szövegben, ezen belül is egy nevelődési jelenet betűkbe tompított történetében, amelyben az elképedt ifjúk bizonyára különös arckifejezések kíséretében figyelték a fura táncot járó porszemeket egy zenei foglalkozás fakultációs utolsó felvonásában. Az ilyen formán tapasztalt előfordulást rögzítettem, iktattam, lehivatkoztam. Közben pedig a regény feléig jutottam, és éppen a megkísértés-jelenetet olvasom. (Mert ugye a Fausttal kapcsolatos szövegek azért kapcsolatosak Fausttal, mert közben az ördöggel is kapcsolatosak.) Lényeg a lényeg, mielőtt az ürdüng a főhős, Adrian Leverkühn kísértésébe fogna, az ifjú zeneszerző éppen arról olvas, mit is gondolt Kierkegaard Mozart Don Juanjáról. A bejegyzés tk. a következő passzus miatt íródott, tessék:

"Ha nem csalódom, az imént az esztétikába belészerelmesedett keresztény könyvében olvasgattál. Nos, ő aztán igazán ismerte a dörgést, jól tudta, milyen különös viszonyban vagyok ezzel a szép művészettel... őszerinte a legkeresztényibb művészet a zene, ez persze negatív előjellel értendő, mert a kereszténység felhasználta és fejlesztette ugyan, mégis megtagadta és kirekesztette, mint a démonok birodalmát... tessék, erről van szó. A legnagyobb mértékben teológiai ügy a muzsika, akárcsak a bűn; akárcsak én. Ennek a kereszténynek a zeneszenvedélye igazi passió, mármint megismerés és elkárhozás egy füst alatt. Igazi szenvedély csak a kétértelműségben, az iróniában van. A leglelkesebb passió az abszolút gyanúsnak szól..." (Doktor Faustus, Szőllősy Klára fordításában, Európa Könyvkiadó, Bp., 1977, 296.)

Időközben eszembe jutott, hogy a legutóbbi Kierkegaard-utalásra egy merőben más helyen, a Trainspottingban leltem rá, ahol Mark Renton a bíróság előtt merült bele a Dán filozófiájába, mindenki őszinte megrökönyödésére és csodálatára.

Időközben - úgy látom - megérkeztek az első kommentek is. Nem csoda, hiszen kifecsegtem a blog létét, azaz már lehet tudni róla, lehet tudni, hogy van. Ez a blog az állandó újrakezdések (ezzel a korábban elkezdett műveletek határozott berekesztéseinek) blogja, így hát nincs is más feladatom, mint ünnepélyesen bejelenteni: Az ismétlés olvasónaplózását határozatlan időre szüneteltetem. Az ok? Egyszerűen csak annyi, hogy a megjelenített részek után egyszerűen képtelen voltam a folytatásra, mesterkéltnek, unalmasnak éreztem az írást, ugyanakkor újból felrémlett bennem, hogy "kicsi vagyok még Kierkegaard-hoz". Ezt végülis most is kijelenthetem. Vagy fogalmazhatok eképpen is: szorongok attól, hogy (még) nem nőttem fel a feladathoz. Mindenesetre semmi nem menti meg a blogmotort a reaktivizálástól, ezért folytatom, hiszen folytatnom is kell. A hazai könyvpiac idevonatkozó eseményei kapcsán meg kell említenem a Jelenkor tízkötetes vállalkozásának újabb stádiumát, a harmadik kötet megjelentetését (Stádiumok az élet útján). A negyedikről egyelőre nincs hír, de megmondom őszintén, nem is hiányzik, szöveggel így is el vagyok látva. Most éppen A szorongás fogalmával, amit kis (zsebbe gyömöszölhető) terjedelme révén vettem le a polcról, hogy legyen úti- és várakozó-olvasmányom a fogorvosi rendelő felé menet, illetve a rendelőben-várakozás közben. Cirka egy hét alatt elolvastam, jegyzeteket nem készítettem, és csak az olvasás végeztével néztem szét a nagyvilágban: ki mit gondolt erről az épületes szövegről? A legérdekesebb, hogy az egyik - bocsáttassék meg a kifejezésért - legtrendibb filozófus, Heidegger nem máshol, hanem a Lét és időben három lábjegyzetben is megemlékezett az 1844-ben kiadott munkáról, amely szerinte az egzisztenciálfilozófia egyik kiemelkedő munkája, ráadásul a dán munkásságából jószerivel az egyetlen ilyen. Ez nem egy Heidegger-blog, Heideggertől pedig méginkább szorongok, mint a dántól, így elég csak annyit megjegyezni, hogy a szorongás (SAK-nál Angest) Heideggernél is kulcsfogalom (nem gyötörtem magam a jegyzeteim előkapargatásával, az első guglis találatot másolom ki:), a gond (Angst) szerinte a "megélt idő", az "ittlét alapvető egzisztenciáléja". Ezenkívül mindegyik általam átböngészett szöveg hosszan reflektál SAK szövegének kuszaságára, a befogadó elé állított támasztott akadályra, gondolati útvesztőre. Magam is valahogy így éreztem. Kierkegaard első feladata az volt, hogy meghatározza a bűn vizsgálatának elsődleges terepét, ezzel együtt megjegyezze, hogy sem a dogmatika, sem a pszichológia nem képes helyén kezelni a fogalmat. Vizsgálata alcíme szerint is "pszichológiai irányú vizsgálódás", de ez nem jelent szilárd alapokat - A szorongás vibrál a hit, az egzisztencia, a lét, és a bűn kérdéskörei közt, miközben úgy építi le a kérdés teológiai prekoncepcióit, hogy gondolatmenete végeztével a hit kontextusába csap vissza.

Nem fogok tudni értékelhető véleményt írni erről a könyvről, mert meggyőződésem, hogy kétszer-háromszor kellene szorosan újraolvasnom, hogy akár egy vázlatot írhassak róla. Ezért kénytelen leszek kiemelni a számomra ezért-azért kedves részeket, azokat, amelyek gondolkodásra, elmélázásra késztettek olvasás közben. Az egyik ilyen a nemiség kérdése, amelyet Kierkegaard azért hoz elő, hogy a nő szorongásra való hajlamára reflektáljon - bár a mai fogalmak szerint a dán nem áll messze a sovinizmustól, azért ne redukáljuk a dolgokat: azt írja, hogy a nő hajlamosabb a szorongásra, mint a férfi, lévén érzékibb lény (a nő számára a férfi iránti epekedés az élet csúcspontja, fordítva ez viszont nem igaz). Ezután következik egy érdekes rész, amelyet szó szerint idézek, bár már most jelzem, hogy nem fogom túlreflektálni:

"Ha most egy fiatal, ártatlan lányra gondolok, akire egy férfi vágyakozó pillantása tapad, akkor a lányt biztosan elfogja a félelem. Hogy a továbbiakban megbotránkozás keríti-e hatalmába, vagy valami más történik vele, az mindegy, de biztos, hogy először a félelem fogja el. Viszont ha olyan nőt képzelek el, aki egy fiatal, ártatlan férfira vet sóvárgó pillantást, akkor a férfi hangulatába nem szorongás vegyül, hanem legfeljebb ellenszenvvel vegyes restelkedés, éppen mert inkább szellemi lényként van meghatározva."

Kierkegaard az eredendő bűntől egészen a jótól való szorongásig jut, amit démoninak nevez. Mindez azért érdekes, mert Az irónia fogalmában SAK elég sokat töszmögött Szokrátész daimónjával, a fura - mondjuk így - hasonmással, vagy belső hanggal, aki a legváratlanabb pillanatokban mondta meg a görög bölcsnek, hogy mit kéne csinálnia. A szorongásban a jótól-szorongó zárkózott ember, ide kapcsolódik a tartalmatlanság és az unalom fogalma is. Ígérem, hogy további impressziók esetén visszatérek jelen műhöz, de most ott tartok, hogy valami jegyzethez kéne nyúlnom, ha folytatni akarnám. Felcsaptam a szöveget, de összefolytak a betűk: az absztraktnak tűnő definíciók belelógtak egymásba, a címlapon lévő portré pedig gúnyosan rámmosolygott. Azt hiszem, úgy lehetne összegezni ezt a bejegyzést, hogy valami életjelet adtam kb. 20 hónap után arra vonatkozólag, hogy ha az égiek is úgy akarják, a blog (természetesen) (???) folytatódik. Korábban is zártam már azzal bejegyzést, hogy a folytatással kapcsolatban viccelődtem. Ez most sem lehet másként, még ha nem is vagyik az irónia, és úgy általában a retorika nagymestere sem. Itt nem szabad csodálkozni sem a másféléves kihagyáson, sem az írásfolyamon (bár ilyen nem nagyon volt), sem a szerkesztetlenségen, sem az újból előkapart témákon. Így hát várható Az ismétlés "ismétlése", beharangozó egy új kötetről, A szorongáshoz fűzött épületes rekació, esetleg némi szófoszlány a dánról. Szóval úgy tervezem: valami lesz.

Annyira untam már a L'Harmattan-kötet képét, hogy erre cseréltem. Állandóan ismétlődő momentumnak lehetünk szemtanúi: Kierkegaard ír. Állítólag fel-alá járkált éppen aktuális lakhelyén, aztán megállt, ha ötlete támadt, és papírra vetette. A napokban olvastam, hogy Marno János is valahogy így tolja, csak ő laptopba költ mostanság. Én is próbáltam járkálás közben írogatni, de itthon valahogy nem sikerül, csak fent a hegyekben. Ott talán nagyobb lenne a tér? Mostanában megint elhanyagoltam Az Ismétlést, mert sok más dolgom van, de ma este talán sikerül egy-két bekezdésen elmorfondíroznom. Végülis betehettem volna képnek a magyar SAK-kiadás harmadik kötetének címlapját, amely meglepő módon nem különbözik az eddigiektől. Már csak a méretre vagyok kíváncsi, bár a Jelenkor már elcseszte az elcseszhetetlent, hiszen a naplójegyzeteket tartalmazó második kötet lap- és borítószélessége kicsit nagyobb, mint az elsőé. Vagy a harmadik kötet még szélesebb lesz? Visszatérve...

6. (15) Kocsizgatás közben CC az ifjút szemléli - sem a fenséges táj, sem a friss levegő nem vidítják fel. Az ifjú a melankólia áldozata. Szerelmének elején máris a szerelem végéhez ért, pedig ez többnyire a plátóiságot jellemzi. Azaz a plátói szerelmet. Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy az elérhetetlent kergettük. (Pink fog - használtuk erre minimális angol szókincsünket a gimnáziumban.) Ilyenkor, valahol tudatában az elérhetetlenségnek, de nem verbalizálva azt, a szerelem összes kényszeres, bántó, és egyéb negatív attitűdjét feloldottuk a vágyódásban. Ilyen esetekben tehát a nem-szerelem állapotát vegyítettük a szerelmes állapottal. Vagy nem? Még átgondolom.

7. (15) CC receptje szerint az erotikus szerelmi érzést és a felfokozott emlékezést ironikus hajlékonysággal kell vegyíteni, hogy az érzelem ne legyen mélabútól fűtött. Az ifjúból hiányzott az irónia. Puff. Amikor az emlékezéssel ironizálunk, az örökkévalót a jelenvalóba helyezzük - az örök kifejezés érdekében.

8. (15-16) A kocsikázásnak vége. CC attól fél, hogy baj ("robbanás") lesz. Sejthető, hogy robbanás lesz. CC jó emberismerő, a fiú pedig padlón van. De ezt talán nem is kéne kommentálni.

9. (16) Két hét rövid története. A fiú rájön, hogy szerelme valójában teher. Szerelme valójában vágyakozás. Vágyakozás arra, hogy a szerelem által életrehívott "költői alkotóerő" ne apadjon el. A lábjegyzet alapján mindez Platón Phaidroszának gondolatmenetét követi: ott két út állt a szerelmes előtt. 1) a szerelem a múlandóság világában következik be, ezzel elveszik az eszme, 2) a véges széptől a végtelen széphez való fordulás alkalmával a szerelmes megleli az eszmét. A helyzet az, hogy CC mediatizál - ez a különbség Platónnal szemben. A szerelem szétválik érzésre (eszmére), illetve az alkotóerőt tápláló érzésre. Attól, hogy az eszme írásba torkollik, még feltételezhető a köztes állomás, azaz amikor a szerelem valamiféle erővé, energiává alakul. Ez egyébként enyhén (poszt-)romantikus beidegződés. Alkotóerő, képzelőerő, zsenikultusz. Mellette pedig ott van az örök jótanács: írjuk ki magunkból a fájdalmat, és azzal megszűnik a fájdalom.

10. (16-17) Az ifjú lelki tüneteti testi tünetekbe torkolltak. Például levertség. Gondolta, a lánynak egy szót sem. Egyetlen célja volt, boldoggá tenni. Ez pedig önzőség, maga a Másik csak háttér, csak kezdősebesség. "Költői eredetiségét" használta arra, hogy boldoggá tegye. Az átminősült szerelem az egyik oldalon ugyanakkor csapda a másik oldalon. A lány szimpatizált ezzel a búskomorsággal. Ámde...

"S ha önző módon elhiteti magával, hogy akkor hűséges, ha belecsimpaszkodik, ahelyett hogy lemondana róla, igen könnyű feladat van az életben, mert hűsége egyszerre biztosít neki tiszteletet, tiszta lelkiismeretet és a legfinomabb, letisztult szerelmet. Isten óvjon mindenkit az ilyen hűségtől!"

Innen folytatom legközelebb.

A problémás mondatokról eszembe jutott egy De Quincey-szöveg, A palimpsest, avagy az emberi lélek pergamenje, amely ráadásul a SAK-szöveg kontextusába is beleillik. Az angol mester műve a híres Suspiria de Profundis címmel ismert gyűjtemény (1845) legjobb szövege. Ebben a több "rétegnyi" szöveget viselő tekercsekről szóló ironikus szösszenetben az számít hangsúlyos tényként, hogy a középkori szövegtörölgetés félsikere valójában az újkori kutatások szempontjából sikernek minősíthető: annak idején el tudták tüntetni a szöveget, de nem teljesen, így a kortárs eljárások segítségével az eltörölt szöveg is visszanyerhető. De Quincey az emberi elméhez hasonlítja a palimpsestet ("minden újabb réteg elfedi az alatta lévőket örökre. S mégis: valójában egy sem tűnt el"), amely a halál pillanatában "örök jelenbe foglalja a múlt minden pillanatát", nem rendszertelen, hanem rendszeres. Visszatérve SAK gondolatához, szóval a palimpsest helytálló megoldás lehetne: az írás egyben eltörlés, egyben újraírás lenne, az írás aktusakor nem látszana az, hogy valami is található a papíron (illetve maga az írás törölne), az írás maga állandóan ismétlődhetne. Persze mindig más és más írná újra a régit, ezáltal SAK remény-definíciója lépne működésbe. A múlt emlékirata mindazonáltal én sem szívesen lennék - a Dán szerintem itt ferdít, előző példáihoz hasonlóan sarkítja a problémát, igaz, remek példákkal csal minket csapdába. Az ismétlést (mint ugyanazon jel újraíródását, mint boldog feleséget) az éppen aktuális szélsőségek közé helyezi be, de nem indokolja ezen közép csillogó-villogó arany-voltát. Talán majd a későbbiekben...

3. (11) SAK megismétli a második rész kezdetét - újból a Vagy-vagy első főszereplőjét idézi meg, olyan íróként jellemzi, aki gyakran tréfálja meg az olvasókat. Nem azért, mert mást írna, amit gondol, hanem mert az írottak mindig máshogyan értelmeződnek. Tehát az olvasói magatartás megzavarójaként említi saját magát, túllépve álneveken és csábítókon. Az olvasásban/értelmezésben így nincsen ismétlés? Ne olvassunk Kierkegaardot?

4. (11-14) A szöveg ezután bele is csapódik a tulajdonképpeni narratívába, az agyalásnak ideiglenesen lőttek. (Most jövök rá, hogy a szöveg szerzőjét eddig buta módon leSAKoztam, pedig CCznem kellett volna. Ezentúl így teszek.) Szóval CC beszámol arról, hogy egy éve felfigyelt egy fiatalemberre, aki éppen abban a korban volt, amikor a fiatalemberek a csábításban élik ki erejüket. CC-t elcsábította. A fiú egy nap izgatottan elrohan CC-hez, beszámol róla, hogy szerelmes, és viszontszeretik. CC egy pillanat alatt szétesik - megigézi őt a vallomás. A szövegben itt található egy eredeti törlés, amely szerint CC/SAK eredetileg tragikus befejezést szánt volna a műnek. A fiú szerelme tiszta és romlatlan. Másolnék egy roppant érdekes mondatot:

"[A fiú] szeretetre méltó nyíltszívűséggel árulta el, hogy azért látogatott meg, mert olyan bizalmast keresett, akinek a jelenlétében hangosan beszélgethet önmagával."

Mi ez, ha nem a pszichoanalízis alapsémája? A fiú megoldást keres, és egy tükörre lel CC személyében, kinek társaságában verbalizálhat, és elnyerheti a tolvajkulcsot. A narrátor nyugalomra inti a fiút, de közben csábítóan szemléli, hiszen látványa már-már egy ifjú lánykáéhoz hasonlít. A fiú nyugtalan. Szerelmes, de láthatólag nyomja valami a szívét.

5. (14-15) Egy intertext (Paul Moller, Kierkegaard barátjának verse, amelyet a fiú folyamatosan ismétel, CC-t ez még csak jobban megerősíti, hogy igen, ha ez eddig nem lett volna egyértelmű, a fiú meglehetősen szerelmes):

"Ifjúságom ködös hajnalából / lágyan kibomlik egy álom-lény, / vágyaim álma, jaj, te vagy, / Ó, te csodás égi tünemény."

Az álom-lény gyors megszólítása, "égi tüneményként" jelölése is az emlékezés aktusát juttathatja eszünkbe, azt, amit CC is problémaként ró fel a fiúnál. Szerinte a fiú az, aki ért az emlékezésben létező szerelemhez, viszont ezen képessége oda vezet, hogy új kapcsolata első pillanatában megöregedett. Nem az ismétlésben tudja megélni szerelmét, hanem ennek inverzében. Ez pedig nem dícsértetes. Hőseink mindenesetre kikocsiznak. Én pedig elkocsizom. Örvendek, hogy sikerült 6 napon belül visszatérnem, próbálom legalább ezt a tempót tartani.

Cr, azaz close reading. Ezúttal megpróbálok szorosan olvasni - tudásomhoz mérten. Néhány nappal ezelőtt arra gondoltam, hogy szóról-szóra megismétlek egy tavaly év eleji blogbejegyzést, hogy az ismétlésből eredő örömet átélve kioltsam a bejegyzésben foglalt melankóliát, amely újból elfogott. Tervemet végül nem valósítottam meg, de hálából, hogy egyáltalán megfogalmazódott bennem ez a furcsa ötlet, újból levettem a polcról Az ismétlést, és elkezdtem újraolvasni. Az újraolvasás még mindig tart, ezért joggal lehet kísérletemet érdekesnek minősíteni, már azért, hogy így, olvasás közben, az egész szöveget még nem teljesen bekebelezve fogok neki egy kusza olvasónapló megszövegezésébe. Mentségemre szolgál, hogy nem üres kézzel vágok neki az ismeretlennek - ha úgy vesszük, SAK olvasásakor mindig az ismétlésből fakadó gyönyört érzem. Nem törekszem ezúttal sem a rendszerességre, hiszen eddigi ígéreteim is kudarcba fulladtak a blog írását illetően. Ezért csak elkezdem, valamikor majd folytatom, és ha lehet, egy zaklatott és egyben megkönnyebüléssel vegyített ponton majd befejezem.

Az ismétlés szerzője Constantin Constantius, alcíme szerint "próbálkozás a kísérleti pszichológiában". Az 1843-as szöveg szerzői álneve más SAK-szövegben nem fordul elő. Wilhelm Wundt, akinek nevéhez a tudománytörténet a kísérleti pszichológia alapelveinek kialakítását köti, a szöveg megjelenésekor 11 éves, de ez persze semmitmondó adat. A mottó id. Flavius Philostratus hőstörténeteiből származik: "A vad fákon virágok illatoznak, a szelídek gyümölcsöt hoznak." Mintha a Vagy-vagy kibékíthetetlen ellentéte köszönne vissza... Míg az A nevű csábító elsősorban a beporozandó virágocskákat konnotálja (konnotálja magához, és ezzel célhoz is értünk), addig B, a házastársi szelídség kitartó szószólója elsősorban gyümölcsök (utódok) nemzéséért felel. Kicsit talán direkt megfeleltetés, de van relevanciája. A 'cr' során végig bekezdéseként haladok, és ömlesztem az impressziókat, zárójelben a magyar kiadás oldalszámait jelölöm. Már hajnal van, de belefogok, mert kicsit tréningezni szeretném az agyamat. (Jan Garbarek legutóbbi albumát hallgatom - varázslatos.)

1. (9) Diogénész a mozgást tagadó eleatákat azzal győzte meg, hogy fel-alá járkált. SAK azért idézi a mozgásról szóló mulatságos antik anekdotát, mert maga is egy ellentétes irányú mozgás kérdéskörében vizsgálódik: míg az ókori filozófiában azt vallották, hogy minden megismerés emlékezés, addig az újkor (Leibniz) az életet ismétlésként képzelték el. Az emlékezés visszafelé-ismétlődés, az ismétlődés előre-emlékezés. SAK egy bakugrást követően vonja le a következtetést: az ismétlésből öröm fakad (mivel az emlékezés bút eredményez). Vegyük kiindulópontnak ([1]) a megismerés és ismétlés, azaz mindenfajta komolyabb intenció előtt álló szubjektumot - állítsuk ezt szembe az (első) megismerési mozzanattal ([2]). Ebben a helyzetben két választása van: az [1]-el jelölt emlékezés, illetve a [3]-al jelölt ismétlés. Előbbi esetben felidézi a kezdetet, megismétli, utóbbi esetben megismétli a megismerési mozzanatot, a [2]-[3] viszony emlékeztet a [1]-[2] viszonyra. Ebből is látható, mennyire erős volt SAK a gyors és lényegretörő felvezetésben, és hogy jómagam mennyire béna vagyok az érzékletes példák gyártásában.

2. (10-11) SAK a Vagy-vagy A-jára utal, és a bekezdés első részének retorikájában az emlékezést és az ismétlést a csábítás örök tárgyával, a nővel, ezen belül is a nő korszakaival érzékelteti. Az ismétlés középponti helyzetbe kerül az emlékezés és az remény viszonyában: a remény a megfoghatatlan és elnyerhetetlen bájos hajadon, az emlékezés az idős szépasszony, az ismétlés viszont a szeretett feleség, akit soha nem unhatunk meg. SAK A-ból B-be lép - újból elindul az ironikus játék, amelynek tétje az, hogy végre megtudjuk, csábítsunk vagy állapodjunk meg. Virágok vagy gyümölcsök? Trófeaterem vagy gyerekszoba? SAK itt mintha letenné a garast a relaatíve nyugalmasabb életvitel mellett. A bekezdés további részéből kiderül, hogy az ismétléshez bátorság szükséges. Reménykedés: gyávaság, emlékezés: léhaság, ismétlés: férfiség, vagy másképpen szólva a reménykedés: csalfa gyümölcs (nincs jóllakottság-érzet), az emlékezés: lyukas kétfilléres (nem jó semmire), az ismétlés: a mindennapi kenyér. Aki az ismétlést választja, nem lelkesedik a világ csodái iránt, hiszen már ismeri őket (azaz van mit ismételgetnie). A világ maga is ismétlés - elhangzik a maxima, de van itt egy érdekes gondolat is.

"Mert ismétlés nélkül mi is lenne az élet? Ki szeretne a múlt emlékirata lenni, vagy olyan tábla, melyre az idő minden pillanatban új jelet rajzol?"

 Ugyebár az emlékirat az emlékezés, a tábla viszont a remény lenne. Mi lehet az ismétlés? Fura, de azt hiszem, egy olyan tábla, melyre az idő minden pillanatban ugyanazt a jelet rajzolja. Na ezen még gondolkodom a legközelebbi alkalomig...

A Jelenkor Kiadó tízkötetesre tervezett SAK-életműkiadása megtorpant az idén, mivel ebben az évben kellett volna kijönnie a harmadik kötetnek, legalábbis a 2004-es (Napló AA-DD), illetve 2006-os (Irónia) megjelenési sort figyelembe véve. A Dán magyarországi recepcióját (is) megkönnyítendő a L'Harmattan idén kidobta Az ismétlést, de csodálkoztam, hogy a Jelenkornál se kép, se hang, azaz egy aprócska megjegyzés sem volt a tervezett harmadik kötetről (ellentétben például Orbán Jolán - állítólag kiemelkedő - Derrida-monográfiájának újrakiadásával, amely már jó két éve "be van jelentve" a kiadó honlapján). Egészen a közelmúltig... Most, hogy a karácsonyi ajándékcunami sodrában nekem is be kell rendelnem az iksznek és üpszilonnak szánt kiadványokat, illetve a jövőre olvasandó szakkönyveket és idegen nyelvű kiadványokat, ránéztem a már sokat emlegetett kiadói honlapra, és tessék! Bár még címlap nélkül, de ott van a várható megjelenések sorában az életműkiadás harmadik darabja, A stádiumok az élet útján. Hurrá!

A Vagy-vagy után két évvel (1845) megjelenő szöveg szoros kapcsolatban áll A csábító naplójával, de ezúttal az esztétikai és az etikai helyett a vallásos stádiumra kerül a hangsúly. Önéletrajzi elemek bőven előfordulnak itt is, de legalábbis Dr. Storm híres-neves kommentárja szerint a szöveg egy más "esztétikumot" villant fel a nyájas olvasó számára. Dícséretes, hogy SAK korai szövegeinek hazai megjelenése után a következő korszakból is kezdenek gyülekezni a lefordított szövegek (így, közel másfél évszázad után). Na mindegy, azt mondom, jobb későn, mint soha!

Közben egyébként sikerült beszereznem Dévény István SAK-monográfiáját a Könyvudvarban egy ezresért (vagy talán ennél is olcsóbb volt). Ahogy belelapoztam, nem tűnik éppen maximálisan kidolgozott szövegnek, de ez csak az első impresszió. Több rövid fejezetben tárgyalja például a SAK-tól megmámorosodott egyéb szerzőkre (pl. Rilke) gyakorolt hatásmechanizmust, de valószínűleg tartogat még egy-két meglepetést a könyv. Ha karácsonykor nem is, valamikor a közeljövőben biztos elolvasom.

153 éve ezen a napon hunyt el Kierkegaard. Miután otthoni koordinációs- és egyéb zavarai nem szűntek meg, elszállították a Királyi Frigyes Kórházba. Szűk egy hónapot töltött el az intézményben; ápolták, hashajtókat, majd a végén már szorongáscsökkentőket adagoltak neki, de amíg tudta, fogadta látogatóit, pedig utolsó bejegyzése a következőképpen kezdődött: "Az élet rendeltetése: eljutni a legnagyobb fokú életundorhoz." Lassanként hagyta el az életerő, folyamatosan köhögött, székletét és vizeletét képtelen volt visszatartani, fekélyes lett, majd kommunikálni sem tudott már. Végül belázasodott. Ekkor már menthetetlen volt. Monográfiájában Garff - a kórházi hónapról szóló megejtő fejezet végén - még egy utolsó alkalommal összevonja Szókrátésszel: mindketten megfulladtak.

Az ismétlés, L'Harmattan, 2008, 124 oldal, 1800 Ft

Háromnegyed év után azért merészelek még egyáltalán megszólalni itt, mert végre elolvastam az év meglepetéskönyvét. Finomítás: szóval olyan értelemben meglepetéskönyvét, hogy a Jelenkor életműkiadásán kívül nem számítottam más K-szövegek itthoni megjelenésére, így miután már harmadszor jártam körbe a Könyvhéten idén nyáron, a látványt követő meghökkenést rögtön egy gyors transzfer követte, a vékony kis könyvecske pedig már ott is utazott mellettem, műanyagban, biztonságban, megbecsülésben. Telt-múlt az idő, nekem meg kellett egy (újabb) könyv, ami belefér a kabátzsebembe, így tegnapelőtt betuszkoltam a dánt induláskor, majd előkaptam a buszon, melynek új jelzését, a 218-at kezdem úgy megszokni, mint hajdanán K azt, hogy Regine beletörődött volt kedvese hülyeségeibe, és igent mondott a kellemes modorú Fritznek. Finomítás: szóval K soha nem tudott ehhez teljesen hozzászokni, ahogyan nekem is örökké idegen lesz ez a 218.

Az ismétlés 1843-ban jelent meg, egy évben például a Félelem és reszketéssel. Az általánosan elfogadott vélemény szerint gyönyörű kevert műfajú munka a szerelemről, jelen kiadás egyik fordítója és utószavának szerzője, Gyenge Zoltán szerint az "érzelmek esztétikája". Korrekt. A Vagy-vagy nagy átejtéséhez hasonló kis szerelmi gikszer körül bonyolódik a cselekmény: az író, Constantin Constantius (nevében máris az ismétlés!) összebarátkozik egy fiúval, aki a romantikus lépbetegség (aka spleen) összes tünetét magán viseli, ráadásul költő, ráadásul szerelmes, és ha mindez nem lenne elég, éppen azon parázik, hogy az eszmei szerelem a hölgy - immáron - könnyed megérinthetőségének (stb.) lehetőségével kezd széjjelfoszlani. Mi hát a megoldás? CC naprakész: kell keresni egy másik hölgyet, az ifjúnek vele forgolódnia, így szerencsétlen kislány majd szépen lassan kiábrándul, és az ifjú is takarékra kerül. Zsír. Minden szép és jó, CC beszervál egy varrólányt a terv végrehajtásához, de az ifjú megfutamodik. CC hőzöng, majd végre elutazik Berlinbe.

Berlinben az ismétlésre megismétlődésére vár (jut eszembe: az egész könyv azzal a tétellel indul, hogy az ismétlés a fordított emlékezés, az emlékezés a múltba nyúl, és vészterhes, míg az ismétlés a jövőbe, az örökbe, és pozitívabb), elmegy a színházba, de Nestroy Talizmánja nem nyújt neki akkora élményt, mint azelőtt, kiábrándultan hazaérve pedig felfordulást taál házában, mivel inasa nagyatakarításba kezdett, de későbbre várta urát. CC keserűen nyugtázza, hogy ismétlés: nix. Ekkor kezd leveleket küldözgetni az ifjú, aki hölgyek helyett újabban Jób könyvét hurcolássza magával az ágyba. Hát igen, erre Garff hívta fel a figyelmemet, de tényleg pazar a párhuzam, főleg hogy az ifjú különféle nyelvi érthetetlenségekről, a megértés képtelenségéről is ebben a kontextusban tudósít, miközben maga egy nagyon érdekes Jób-interpretációval áll elő. Sorról sorra haladva teszi magáévá a történetet, majd amikor értesül arról, hogy volt szerelmét eljegyezték, arról számol be CC-nek, hogy megtalálta az ismétlést, és újból megtalálta igazi énjét.

Kierkegaard aztán gondoskodik róla, hogy (megint) ne legyen semmi sem olyan egyszerű, hiszen egy olvasónak szánt utószóban elmondja, hogy ő alkotta az ifjút, és az egész szöveg inverz, azaz fordítva értelmezendő, szinte követeli az újraolvasást. Mindezt Az ismétlés című szöveg utolsó felvonásaként. Zavarbaejtő.

Egyébként pont a legjobbkor sikerült újrakezdenem K-t olvasni. Nem akarok semmilyen magas labdát lecsapni, de többszörösen megéltem valami ismétlést, bár nem a dán utasításai alapján, hiszen nálam még semmilyen vallásos stádium nem következett be (ezzel magyarázandó a Jób-értelmezés is, K újból elővette a jó öreg hármas tagolást: a vallási a legmagasabb stádium, mégha ez nem is feltétlenül imamalmot, templombajárást, önmegtartóztatást vagy hasonlókat jelent). Ha az utóbbi időszakot - teljes joggal - a letisztulás utolsó utáni állomáshelyeként veszem figyelembe, akár én is megfogalmazhatnám az ifjú utolsó levelének zárlatát:

"A mámor poharát ismét felém nyújtják, már érzem illatát, hallom a bizsergető zenét - ám előbb mutassunk be italáldozatot azért, aki a kétségbeesés magányában veszteglő lelket megváltotta: dicsőség neked, asszonyi nagylelkűség! Éljen soká a gondolat szárnyalása, éljen soká a halálos veszedelem az eszme szolgálatában, éljen a harc kínja, a diadal ünneplő ujjongása, éljen a végtelen örvénylés tánca, éljen a hullámcsapás, mely egyszer a mélybe húz, máskor a csillagokba repít." (97.)

Hát most egy szuszra ennyit. Sok minden eszembe jutott olvasás közben, és a külföldi oldalon is találtam két hosszabb tanulmányt, ami Az ismétléssel foglalkozik. Majd megpróbálom elpotyogtatni a következő hetekben a különféle impressziókat és gondolatokat.