Frappánsan azzal kezdhetném, hogy "mélységes mély a múltnak kútja", lévén ez az épületes bejegyzés Thomas Mannt fogja érinteni, aki már sokadik alkalommal - beszéljünk róla úgy, mintha egy európai nagycsapat legjobb spílere lenne! - "bizonyította klasszisát". De igazából vissza kéne másznom a kezdetekig... És ha ezt nagy üggyel-bajjal megteszem, Harsányi Kálmán századfordulós író-költő-drámaíróig jutok, akinek egyetlen regényével, A kristálynézőkkel az éppen készülő "nagy horderejű munkám" kapcsán második alkalommal vagyok kénytelen (bár ez inkább öröm, mintsem üröm!) részletesebben foglalkozni. Jelen aspektusból nem érdekes, mi is ennek a regénynek a pontos tétje - azért hozakodom vele elő, mert felvezető előszavában kerülnek elő az ún. Chladni-lemezek, egy érdekes fizikai kísérlet eszközei. Ezek a fémlemezek arról ismeretesek, hogy könnyű fajsúlyú porokat/anyagokat rászórva, majd különböző erővel megrezegtetve különböző alakzatokba "rendezik" (nem ők, hanem a rezegtető kütyü, de hagyjuk) a ráhelyezett anyagot. A kristálynézők szerzője ezt a kalkulálható-kalkulálhatatlan hatást hozza példaként regényének poétikai működésére. A motívum - mint erről egy disszertációs konzultáció során értesültem - előkerül Thomas Mann Doktor Faustus című regényében is. A könyvet már korábban megvettem, de mint később kiderült, egy régi fordításban. Nem tudom, miért, de nem voltam hajlandó elolvasni a könyvet, miután megtudtam, hogy újrafordították. És ahogy ilyenkor lenni szokott, teltek-múltak az évek, aztán egy nagyobb könyvrendelés kapcsán eszembe jutott a regény, és - immár "új" fordításában - megrendeltem. Ekkor újabb szünet keletkezett, és tulajdonképpen kb. egy hónappal ezelőtt jutottam oda, hogy úti regényként a hónom alá csapom. Eddig a felvezetés.
A Chladni-lemezek ott voltak, ahol lenniük kellett, benne a szövegben, ezen belül is egy nevelődési jelenet betűkbe tompított történetében, amelyben az elképedt ifjúk bizonyára különös arckifejezések kíséretében figyelték a fura táncot járó porszemeket egy zenei foglalkozás fakultációs utolsó felvonásában. Az ilyen formán tapasztalt előfordulást rögzítettem, iktattam, lehivatkoztam. Közben pedig a regény feléig jutottam, és éppen a megkísértés-jelenetet olvasom. (Mert ugye a Fausttal kapcsolatos szövegek azért kapcsolatosak Fausttal, mert közben az ördöggel is kapcsolatosak.) Lényeg a lényeg, mielőtt az ürdüng a főhős, Adrian Leverkühn kísértésébe fogna, az ifjú zeneszerző éppen arról olvas, mit is gondolt Kierkegaard Mozart Don Juanjáról. A bejegyzés tk. a következő passzus miatt íródott, tessék:
"Ha nem csalódom, az imént az esztétikába belészerelmesedett keresztény könyvében olvasgattál. Nos, ő aztán igazán ismerte a dörgést, jól tudta, milyen különös viszonyban vagyok ezzel a szép művészettel... őszerinte a legkeresztényibb művészet a zene, ez persze negatív előjellel értendő, mert a kereszténység felhasználta és fejlesztette ugyan, mégis megtagadta és kirekesztette, mint a démonok birodalmát... tessék, erről van szó. A legnagyobb mértékben teológiai ügy a muzsika, akárcsak a bűn; akárcsak én. Ennek a kereszténynek a zeneszenvedélye igazi passió, mármint megismerés és elkárhozás egy füst alatt. Igazi szenvedély csak a kétértelműségben, az iróniában van. A leglelkesebb passió az abszolút gyanúsnak szól..." (Doktor Faustus, Szőllősy Klára fordításában, Európa Könyvkiadó, Bp., 1977, 296.)
Időközben eszembe jutott, hogy a legutóbbi Kierkegaard-utalásra egy merőben más helyen, a Trainspottingban leltem rá, ahol Mark Renton a bíróság előtt merült bele a Dán filozófiájába, mindenki őszinte megrökönyödésére és csodálatára.
