HTML

søren aabye kierkegaard og mig

Egy dánról, akinek vezetékneve temetőt jelent, és "egészen rövid mellső lábai" voltak. És rólam.

Rovatok

Friss topikok

  • szamárfül/pável: én is csak ámulok... (2009.03.07. 12:54) SAK (1813-1855)

Linkblog

Anziksz 2014-ből

2014.05.20. 13:00 :: florescu

Frappánsan azzal kezdhetném, hogy "mélységes mély a múltnak kútja", lévén ez az épületes bejegyzés Thomas Mannt fogja érinteni, aki már sokadik alkalommal - beszéljünk róla úgy, mintha egy európai nagycsapat legjobb spílere lenne! - "bizonyította klasszisát". De igazából vissza kéne másznom a kezdetekig... És ha ezt nagy üggyel-bajjal megteszem, Harsányi Kálmán századfordulós író-költő-drámaíróig jutok, akinek egyetlen regényével, A kristálynézőkkel az éppen készülő "nagy horderejű munkám" kapcsán második alkalommal vagyok kénytelen (bár ez inkább öröm, mintsem üröm!) részletesebben foglalkozni. Jelen aspektusból nem érdekes, mi is ennek a regénynek a pontos tétje - azért hozakodom vele elő, mert felvezető előszavában kerülnek elő az ún. Chladni-lemezek, egy érdekes fizikai kísérlet eszközei. Ezek a fémlemezek arról ismeretesek, hogy könnyű fajsúlyú porokat/anyagokat rászórva, majd különböző erővel megrezegtetve különböző alakzatokba "rendezik" (nem ők, hanem a rezegtető kütyü, de hagyjuk) a ráhelyezett anyagot. A kristálynézők szerzője ezt a kalkulálható-kalkulálhatatlan hatást hozza példaként regényének poétikai működésére. A motívum - mint erről egy disszertációs konzultáció során értesültem - előkerül Thomas Mann Doktor Faustus című regényében is. A könyvet már korábban megvettem, de mint később kiderült, egy régi fordításban. Nem tudom, miért, de nem voltam hajlandó elolvasni a könyvet, miután megtudtam, hogy újrafordították. És ahogy ilyenkor lenni szokott, teltek-múltak az évek, aztán egy nagyobb könyvrendelés kapcsán eszembe jutott a regény, és - immár "új" fordításában - megrendeltem. Ekkor újabb szünet keletkezett, és tulajdonképpen kb. egy hónappal ezelőtt jutottam oda, hogy úti regényként a hónom alá csapom. Eddig a felvezetés.kierkegaard_a.jpg

A Chladni-lemezek ott voltak, ahol lenniük kellett, benne a szövegben, ezen belül is egy nevelődési jelenet betűkbe tompított történetében, amelyben az elképedt ifjúk bizonyára különös arckifejezések kíséretében figyelték a fura táncot járó porszemeket egy zenei foglalkozás fakultációs utolsó felvonásában. Az ilyen formán tapasztalt előfordulást rögzítettem, iktattam, lehivatkoztam. Közben pedig a regény feléig jutottam, és éppen a megkísértés-jelenetet olvasom. (Mert ugye a Fausttal kapcsolatos szövegek azért kapcsolatosak Fausttal, mert közben az ördöggel is kapcsolatosak.) Lényeg a lényeg, mielőtt az ürdüng a főhős, Adrian Leverkühn kísértésébe fogna, az ifjú zeneszerző éppen arról olvas, mit is gondolt Kierkegaard Mozart Don Juanjáról. A bejegyzés tk. a következő passzus miatt íródott, tessék:

"Ha nem csalódom, az imént az esztétikába belészerelmesedett keresztény könyvében olvasgattál. Nos, ő aztán igazán ismerte a dörgést, jól tudta, milyen különös viszonyban vagyok ezzel a szép művészettel... őszerinte a legkeresztényibb művészet a zene, ez persze negatív előjellel értendő, mert a kereszténység felhasználta és fejlesztette ugyan, mégis megtagadta és kirekesztette, mint a démonok birodalmát... tessék, erről van szó. A legnagyobb mértékben teológiai ügy a muzsika, akárcsak a bűn; akárcsak én. Ennek a kereszténynek a zeneszenvedélye igazi passió, mármint megismerés és elkárhozás egy füst alatt. Igazi szenvedély csak a kétértelműségben, az iróniában van. A leglelkesebb passió az abszolút gyanúsnak szól..." (Doktor Faustus, Szőllősy Klára fordításában, Európa Könyvkiadó, Bp., 1977, 296.)

Időközben eszembe jutott, hogy a legutóbbi Kierkegaard-utalásra egy merőben más helyen, a Trainspottingban leltem rá, ahol Mark Renton a bíróság előtt merült bele a Dán filozófiájába, mindenki őszinte megrökönyödésére és csodálatára.

Szólj hozzá!

Címkék: zene mann chladni harsányi kálmán

A szorongás fogalma

2010.10.11. 20:01 :: florescu

Időközben - úgy látom - megérkeztek az első kommentek is. Nem csoda, hiszen kifecsegtem a blog létét, azaz már lehet tudni róla, lehet tudni, hogy van. Ez a blog az állandó újrakezdések (ezzel a korábban elkezdett műveletek határozott berekesztéseinek) blogja, így hát nincs is más feladatom, mint ünnepélyesen bejelenteni: Az ismétlés olvasónaplózását határozatlan időre szüneteltetem. Az ok? Egyszerűen csak annyi, hogy a megjelenített részek után egyszerűen képtelen voltam a folytatásra, mesterkéltnek, unalmasnak éreztem az írást, ugyanakkor újból felrémlett bennem, hogy "kicsi vagyok még Kierkegaard-hoz". Ezt végülis most is kijelenthetem. Vagy fogalmazhatok eképpen is: szorongok attól, hogy (még) nem nőttem fel a feladathoz. Mindenesetre semmi nem menti meg a blogmotort a reaktivizálástól, ezért folytatom, hiszen folytatnom is kell. A hazai könyvpiac idevonatkozó eseményei kapcsán meg kell említenem a Jelenkor tízkötetes vállalkozásának újabb stádiumát, a harmadik kötet megjelentetését (Stádiumok az élet útján). A negyedikről egyelőre nincs hír, de megmondom őszintén, nem is hiányzik, szöveggel így is el vagyok látva. Most éppen A szorongás fogalmával, amit kis (zsebbe gyömöszölhető) terjedelme révén vettem le a polcról, hogy legyen úti- és várakozó-olvasmányom a fogorvosi rendelő felé menet, illetve a rendelőben-várakozás közben. Cirka egy hét alatt elolvastam, jegyzeteket nem készítettem, és csak az olvasás végeztével néztem szét a nagyvilágban: ki mit gondolt erről az épületes szövegről? A legérdekesebb, hogy az egyik - bocsáttassék meg a kifejezésért - legtrendibb filozófus, Heidegger nem máshol, hanem a Lét és időben három lábjegyzetben is megemlékezett az 1844-ben kiadott munkáról, amely szerinte az egzisztenciálfilozófia egyik kiemelkedő munkája, ráadásul a dán munkásságából jószerivel az egyetlen ilyen. Ez nem egy Heidegger-blog, Heideggertől pedig méginkább szorongok, mint a dántól, így elég csak annyit megjegyezni, hogy a szorongás (SAK-nál Angest) Heideggernél is kulcsfogalom (nem gyötörtem magam a jegyzeteim előkapargatásával, az első guglis találatot másolom ki:), a gond (Angst) szerinte a "megélt idő", az "ittlét alapvető egzisztenciáléja". Ezenkívül mindegyik általam átböngészett szöveg hosszan reflektál SAK szövegének kuszaságára, a befogadó elé állított támasztott akadályra, gondolati útvesztőre. Magam is valahogy így éreztem. Kierkegaard első feladata az volt, hogy meghatározza a bűn vizsgálatának elsődleges terepét, ezzel együtt megjegyezze, hogy sem a dogmatika, sem a pszichológia nem képes helyén kezelni a fogalmat. Vizsgálata alcíme szerint is "pszichológiai irányú vizsgálódás", de ez nem jelent szilárd alapokat - A szorongás vibrál a hit, az egzisztencia, a lét, és a bűn kérdéskörei közt, miközben úgy építi le a kérdés teológiai prekoncepcióit, hogy gondolatmenete végeztével a hit kontextusába csap vissza.

Nem fogok tudni értékelhető véleményt írni erről a könyvről, mert meggyőződésem, hogy kétszer-háromszor kellene szorosan újraolvasnom, hogy akár egy vázlatot írhassak róla. Ezért kénytelen leszek kiemelni a számomra ezért-azért kedves részeket, azokat, amelyek gondolkodásra, elmélázásra késztettek olvasás közben. Az egyik ilyen a nemiség kérdése, amelyet Kierkegaard azért hoz elő, hogy a nő szorongásra való hajlamára reflektáljon - bár a mai fogalmak szerint a dán nem áll messze a sovinizmustól, azért ne redukáljuk a dolgokat: azt írja, hogy a nő hajlamosabb a szorongásra, mint a férfi, lévén érzékibb lény (a nő számára a férfi iránti epekedés az élet csúcspontja, fordítva ez viszont nem igaz). Ezután következik egy érdekes rész, amelyet szó szerint idézek, bár már most jelzem, hogy nem fogom túlreflektálni:

"Ha most egy fiatal, ártatlan lányra gondolok, akire egy férfi vágyakozó pillantása tapad, akkor a lányt biztosan elfogja a félelem. Hogy a továbbiakban megbotránkozás keríti-e hatalmába, vagy valami más történik vele, az mindegy, de biztos, hogy először a félelem fogja el. Viszont ha olyan nőt képzelek el, aki egy fiatal, ártatlan férfira vet sóvárgó pillantást, akkor a férfi hangulatába nem szorongás vegyül, hanem legfeljebb ellenszenvvel vegyes restelkedés, éppen mert inkább szellemi lényként van meghatározva."

Kierkegaard az eredendő bűntől egészen a jótól való szorongásig jut, amit démoninak nevez. Mindez azért érdekes, mert Az irónia fogalmában SAK elég sokat töszmögött Szokrátész daimónjával, a fura - mondjuk így - hasonmással, vagy belső hanggal, aki a legváratlanabb pillanatokban mondta meg a görög bölcsnek, hogy mit kéne csinálnia. A szorongásban a jótól-szorongó zárkózott ember, ide kapcsolódik a tartalmatlanság és az unalom fogalma is. Ígérem, hogy további impressziók esetén visszatérek jelen műhöz, de most ott tartok, hogy valami jegyzethez kéne nyúlnom, ha folytatni akarnám. Felcsaptam a szöveget, de összefolytak a betűk: az absztraktnak tűnő definíciók belelógtak egymásba, a címlapon lévő portré pedig gúnyosan rámmosolygott. Azt hiszem, úgy lehetne összegezni ezt a bejegyzést, hogy valami életjelet adtam kb. 20 hónap után arra vonatkozólag, hogy ha az égiek is úgy akarják, a blog (természetesen) (???) folytatódik. Korábban is zártam már azzal bejegyzést, hogy a folytatással kapcsolatban viccelődtem. Ez most sem lehet másként, még ha nem is vagyik az irónia, és úgy általában a retorika nagymestere sem. Itt nem szabad csodálkozni sem a másféléves kihagyáson, sem az írásfolyamon (bár ilyen nem nagyon volt), sem a szerkesztetlenségen, sem az újból előkapart témákon. Így hát várható Az ismétlés "ismétlése", beharangozó egy új kötetről, A szorongáshoz fűzött épületes rekació, esetleg némi szófoszlány a dánról. Szóval úgy tervezem: valami lesz.

Szólj hozzá!

Címkék: szorongás bűn heidegger tudományelmélet

Az ismétlés (cr) Vol.3.

2009.02.18. 22:33 :: florescu

Annyira untam már a L'Harmattan-kötet képét, hogy erre cseréltem. Állandóan ismétlődő momentumnak lehetünk szemtanúi: Kierkegaard ír. Állítólag fel-alá járkált éppen aktuális lakhelyén, aztán megállt, ha ötlete támadt, és papírra vetette. A napokban olvastam, hogy Marno János is valahogy így tolja, csak ő laptopba költ mostanság. Én is próbáltam járkálás közben írogatni, de itthon valahogy nem sikerül, csak fent a hegyekben. Ott talán nagyobb lenne a tér? Mostanában megint elhanyagoltam Az Ismétlést, mert sok más dolgom van, de ma este talán sikerül egy-két bekezdésen elmorfondíroznom. Végülis betehettem volna képnek a magyar SAK-kiadás harmadik kötetének címlapját, amely meglepő módon nem különbözik az eddigiektől. Már csak a méretre vagyok kíváncsi, bár a Jelenkor már elcseszte az elcseszhetetlent, hiszen a naplójegyzeteket tartalmazó második kötet lap- és borítószélessége kicsit nagyobb, mint az elsőé. Vagy a harmadik kötet még szélesebb lesz? Visszatérve...

6. (15) Kocsizgatás közben CC az ifjút szemléli - sem a fenséges táj, sem a friss levegő nem vidítják fel. Az ifjú a melankólia áldozata. Szerelmének elején máris a szerelem végéhez ért, pedig ez többnyire a plátóiságot jellemzi. Azaz a plátói szerelmet. Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy az elérhetetlent kergettük. (Pink fog - használtuk erre minimális angol szókincsünket a gimnáziumban.) Ilyenkor, valahol tudatában az elérhetetlenségnek, de nem verbalizálva azt, a szerelem összes kényszeres, bántó, és egyéb negatív attitűdjét feloldottuk a vágyódásban. Ilyen esetekben tehát a nem-szerelem állapotát vegyítettük a szerelmes állapottal. Vagy nem? Még átgondolom.

7. (15) CC receptje szerint az erotikus szerelmi érzést és a felfokozott emlékezést ironikus hajlékonysággal kell vegyíteni, hogy az érzelem ne legyen mélabútól fűtött. Az ifjúból hiányzott az irónia. Puff. Amikor az emlékezéssel ironizálunk, az örökkévalót a jelenvalóba helyezzük - az örök kifejezés érdekében.

8. (15-16) A kocsikázásnak vége. CC attól fél, hogy baj ("robbanás") lesz. Sejthető, hogy robbanás lesz. CC jó emberismerő, a fiú pedig padlón van. De ezt talán nem is kéne kommentálni.

9. (16) Két hét rövid története. A fiú rájön, hogy szerelme valójában teher. Szerelme valójában vágyakozás. Vágyakozás arra, hogy a szerelem által életrehívott "költői alkotóerő" ne apadjon el. A lábjegyzet alapján mindez Platón Phaidroszának gondolatmenetét követi: ott két út állt a szerelmes előtt. 1) a szerelem a múlandóság világában következik be, ezzel elveszik az eszme, 2) a véges széptől a végtelen széphez való fordulás alkalmával a szerelmes megleli az eszmét. A helyzet az, hogy CC mediatizál - ez a különbség Platónnal szemben. A szerelem szétválik érzésre (eszmére), illetve az alkotóerőt tápláló érzésre. Attól, hogy az eszme írásba torkollik, még feltételezhető a köztes állomás, azaz amikor a szerelem valamiféle erővé, energiává alakul. Ez egyébként enyhén (poszt-)romantikus beidegződés. Alkotóerő, képzelőerő, zsenikultusz. Mellette pedig ott van az örök jótanács: írjuk ki magunkból a fájdalmat, és azzal megszűnik a fájdalom.

10. (16-17) Az ifjú lelki tüneteti testi tünetekbe torkolltak. Például levertség. Gondolta, a lánynak egy szót sem. Egyetlen célja volt, boldoggá tenni. Ez pedig önzőség, maga a Másik csak háttér, csak kezdősebesség. "Költői eredetiségét" használta arra, hogy boldoggá tegye. Az átminősült szerelem az egyik oldalon ugyanakkor csapda a másik oldalon. A lány szimpatizált ezzel a búskomorsággal. Ámde...

"S ha önző módon elhiteti magával, hogy akkor hűséges, ha belecsimpaszkodik, ahelyett hogy lemondana róla, igen könnyű feladat van az életben, mert hűsége egyszerre biztosít neki tiszteletet, tiszta lelkiismeretet és a legfinomabb, letisztult szerelmet. Isten óvjon mindenkit az ilyen hűségtől!"

Innen folytatom legközelebb.

Szólj hozzá!

Címkék: ismétlés melankólia platón cr

Az ismétlés (cr) Vol.2.

2009.02.08. 21:11 :: florescu

A problémás mondatokról eszembe jutott egy De Quincey-szöveg, A palimpsest, avagy az emberi lélek pergamenje, amely ráadásul a SAK-szöveg kontextusába is beleillik. Az angol mester műve a híres Suspiria de Profundis címmel ismert gyűjtemény (1845) legjobb szövege. Ebben a több "rétegnyi" szöveget viselő tekercsekről szóló ironikus szösszenetben az számít hangsúlyos tényként, hogy a középkori szövegtörölgetés félsikere valójában az újkori kutatások szempontjából sikernek minősíthető: annak idején el tudták tüntetni a szöveget, de nem teljesen, így a kortárs eljárások segítségével az eltörölt szöveg is visszanyerhető. De Quincey az emberi elméhez hasonlítja a palimpsestet ("minden újabb réteg elfedi az alatta lévőket örökre. S mégis: valójában egy sem tűnt el"), amely a halál pillanatában "örök jelenbe foglalja a múlt minden pillanatát", nem rendszertelen, hanem rendszeres. Visszatérve SAK gondolatához, szóval a palimpsest helytálló megoldás lehetne: az írás egyben eltörlés, egyben újraírás lenne, az írás aktusakor nem látszana az, hogy valami is található a papíron (illetve maga az írás törölne), az írás maga állandóan ismétlődhetne. Persze mindig más és más írná újra a régit, ezáltal SAK remény-definíciója lépne működésbe. A múlt emlékirata mindazonáltal én sem szívesen lennék - a Dán szerintem itt ferdít, előző példáihoz hasonlóan sarkítja a problémát, igaz, remek példákkal csal minket csapdába. Az ismétlést (mint ugyanazon jel újraíródását, mint boldog feleséget) az éppen aktuális szélsőségek közé helyezi be, de nem indokolja ezen közép csillogó-villogó arany-voltát. Talán majd a későbbiekben...

3. (11) SAK megismétli a második rész kezdetét - újból a Vagy-vagy első főszereplőjét idézi meg, olyan íróként jellemzi, aki gyakran tréfálja meg az olvasókat. Nem azért, mert mást írna, amit gondol, hanem mert az írottak mindig máshogyan értelmeződnek. Tehát az olvasói magatartás megzavarójaként említi saját magát, túllépve álneveken és csábítókon. Az olvasásban/értelmezésben így nincsen ismétlés? Ne olvassunk Kierkegaardot?

4. (11-14) A szöveg ezután bele is csapódik a tulajdonképpeni narratívába, az agyalásnak ideiglenesen lőttek. (Most jövök rá, hogy a szöveg szerzőjét eddig buta módon leSAKoztam, pedig CCznem kellett volna. Ezentúl így teszek.) Szóval CC beszámol arról, hogy egy éve felfigyelt egy fiatalemberre, aki éppen abban a korban volt, amikor a fiatalemberek a csábításban élik ki erejüket. CC-t elcsábította. A fiú egy nap izgatottan elrohan CC-hez, beszámol róla, hogy szerelmes, és viszontszeretik. CC egy pillanat alatt szétesik - megigézi őt a vallomás. A szövegben itt található egy eredeti törlés, amely szerint CC/SAK eredetileg tragikus befejezést szánt volna a műnek. A fiú szerelme tiszta és romlatlan. Másolnék egy roppant érdekes mondatot:

"[A fiú] szeretetre méltó nyíltszívűséggel árulta el, hogy azért látogatott meg, mert olyan bizalmast keresett, akinek a jelenlétében hangosan beszélgethet önmagával."

Mi ez, ha nem a pszichoanalízis alapsémája? A fiú megoldást keres, és egy tükörre lel CC személyében, kinek társaságában verbalizálhat, és elnyerheti a tolvajkulcsot. A narrátor nyugalomra inti a fiút, de közben csábítóan szemléli, hiszen látványa már-már egy ifjú lánykáéhoz hasonlít. A fiú nyugtalan. Szerelmes, de láthatólag nyomja valami a szívét.

5. (14-15) Egy intertext (Paul Moller, Kierkegaard barátjának verse, amelyet a fiú folyamatosan ismétel, CC-t ez még csak jobban megerősíti, hogy igen, ha ez eddig nem lett volna egyértelmű, a fiú meglehetősen szerelmes):

"Ifjúságom ködös hajnalából / lágyan kibomlik egy álom-lény, / vágyaim álma, jaj, te vagy, / Ó, te csodás égi tünemény."

Az álom-lény gyors megszólítása, "égi tüneményként" jelölése is az emlékezés aktusát juttathatja eszünkbe, azt, amit CC is problémaként ró fel a fiúnál. Szerinte a fiú az, aki ért az emlékezésben létező szerelemhez, viszont ezen képessége oda vezet, hogy új kapcsolata első pillanatában megöregedett. Nem az ismétlésben tudja megélni szerelmét, hanem ennek inverzében. Ez pedig nem dícsértetes. Hőseink mindenesetre kikocsiznak. Én pedig elkocsizom. Örvendek, hogy sikerült 6 napon belül visszatérnem, próbálom legalább ezt a tempót tartani.


 

Szólj hozzá!

Címkék: ismétlés cr de quincey

Az ismétlés (cr) Vol.1.

2009.02.02. 00:54 :: florescu

Cr, azaz close reading. Ezúttal megpróbálok szorosan olvasni - tudásomhoz mérten. Néhány nappal ezelőtt arra gondoltam, hogy szóról-szóra megismétlek egy tavaly év eleji blogbejegyzést, hogy az ismétlésből eredő örömet átélve kioltsam a bejegyzésben foglalt melankóliát, amely újból elfogott. Tervemet végül nem valósítottam meg, de hálából, hogy egyáltalán megfogalmazódott bennem ez a furcsa ötlet, újból levettem a polcról Az ismétlést, és elkezdtem újraolvasni. Az újraolvasás még mindig tart, ezért joggal lehet kísérletemet érdekesnek minősíteni, már azért, hogy így, olvasás közben, az egész szöveget még nem teljesen bekebelezve fogok neki egy kusza olvasónapló megszövegezésébe. Mentségemre szolgál, hogy nem üres kézzel vágok neki az ismeretlennek - ha úgy vesszük, SAK olvasásakor mindig az ismétlésből fakadó gyönyört érzem. Nem törekszem ezúttal sem a rendszerességre, hiszen eddigi ígéreteim is kudarcba fulladtak a blog írását illetően. Ezért csak elkezdem, valamikor majd folytatom, és ha lehet, egy zaklatott és egyben megkönnyebüléssel vegyített ponton majd befejezem.

Az ismétlés szerzője Constantin Constantius, alcíme szerint "próbálkozás a kísérleti pszichológiában". Az 1843-as szöveg szerzői álneve más SAK-szövegben nem fordul elő. Wilhelm Wundt, akinek nevéhez a tudománytörténet a kísérleti pszichológia alapelveinek kialakítását köti, a szöveg megjelenésekor 11 éves, de ez persze semmitmondó adat. A mottó id. Flavius Philostratus hőstörténeteiből származik: "A vad fákon virágok illatoznak, a szelídek gyümölcsöt hoznak." Mintha a Vagy-vagy kibékíthetetlen ellentéte köszönne vissza... Míg az A nevű csábító elsősorban a beporozandó virágocskákat konnotálja (konnotálja magához, és ezzel célhoz is értünk), addig B, a házastársi szelídség kitartó szószólója elsősorban gyümölcsök (utódok) nemzéséért felel. Kicsit talán direkt megfeleltetés, de van relevanciája. A 'cr' során végig bekezdéseként haladok, és ömlesztem az impressziókat, zárójelben a magyar kiadás oldalszámait jelölöm. Már hajnal van, de belefogok, mert kicsit tréningezni szeretném az agyamat. (Jan Garbarek legutóbbi albumát hallgatom - varázslatos.)

1. (9) Diogénész a mozgást tagadó eleatákat azzal győzte meg, hogy fel-alá járkált. SAK azért idézi a mozgásról szóló mulatságos antik anekdotát, mert maga is egy ellentétes irányú mozgás kérdéskörében vizsgálódik: míg az ókori filozófiában azt vallották, hogy minden megismerés emlékezés, addig az újkor (Leibniz) az életet ismétlésként képzelték el. Az emlékezés visszafelé-ismétlődés, az ismétlődés előre-emlékezés. SAK egy bakugrást követően vonja le a következtetést: az ismétlésből öröm fakad (mivel az emlékezés bút eredményez). Vegyük kiindulópontnak ([1]) a megismerés és ismétlés, azaz mindenfajta komolyabb intenció előtt álló szubjektumot - állítsuk ezt szembe az (első) megismerési mozzanattal ([2]). Ebben a helyzetben két választása van: az [1]-el jelölt emlékezés, illetve a [3]-al jelölt ismétlés. Előbbi esetben felidézi a kezdetet, megismétli, utóbbi esetben megismétli a megismerési mozzanatot, a [2]-[3] viszony emlékeztet a [1]-[2] viszonyra. Ebből is látható, mennyire erős volt SAK a gyors és lényegretörő felvezetésben, és hogy jómagam mennyire béna vagyok az érzékletes példák gyártásában.

2. (10-11) SAK a Vagy-vagy A-jára utal, és a bekezdés első részének retorikájában az emlékezést és az ismétlést a csábítás örök tárgyával, a nővel, ezen belül is a nő korszakaival érzékelteti. Az ismétlés középponti helyzetbe kerül az emlékezés és az remény viszonyában: a remény a megfoghatatlan és elnyerhetetlen bájos hajadon, az emlékezés az idős szépasszony, az ismétlés viszont a szeretett feleség, akit soha nem unhatunk meg. SAK A-ból B-be lép - újból elindul az ironikus játék, amelynek tétje az, hogy végre megtudjuk, csábítsunk vagy állapodjunk meg. Virágok vagy gyümölcsök? Trófeaterem vagy gyerekszoba? SAK itt mintha letenné a garast a relaatíve nyugalmasabb életvitel mellett. A bekezdés további részéből kiderül, hogy az ismétléshez bátorság szükséges. Reménykedés: gyávaság, emlékezés: léhaság, ismétlés: férfiség, vagy másképpen szólva a reménykedés: csalfa gyümölcs (nincs jóllakottság-érzet), az emlékezés: lyukas kétfilléres (nem jó semmire), az ismétlés: a mindennapi kenyér. Aki az ismétlést választja, nem lelkesedik a világ csodái iránt, hiszen már ismeri őket (azaz van mit ismételgetnie). A világ maga is ismétlés - elhangzik a maxima, de van itt egy érdekes gondolat is.

"Mert ismétlés nélkül mi is lenne az élet? Ki szeretne a múlt emlékirata lenni, vagy olyan tábla, melyre az idő minden pillanatban új jelet rajzol?"

 Ugyebár az emlékirat az emlékezés, a tábla viszont a remény lenne. Mi lehet az ismétlés? Fura, de azt hiszem, egy olyan tábla, melyre az idő minden pillanatban ugyanazt a jelet rajzolja. Na ezen még gondolkodom a legközelebbi alkalomig...

Szólj hozzá!

Címkék: ismétlés cr

Új kötet 2009-ben!

2008.11.30. 23:45 :: florescu

A Jelenkor Kiadó tízkötetesre tervezett SAK-életműkiadása megtorpant az idén, mivel ebben az évben kellett volna kijönnie a harmadik kötetnek, legalábbis a 2004-es (Napló AA-DD), illetve 2006-os (Irónia) megjelenési sort figyelembe véve. A Dán magyarországi recepcióját (is) megkönnyítendő a L'Harmattan idén kidobta Az ismétlést, de csodálkoztam, hogy a Jelenkornál se kép, se hang, azaz egy aprócska megjegyzés sem volt a tervezett harmadik kötetről (ellentétben például Orbán Jolán - állítólag kiemelkedő - Derrida-monográfiájának újrakiadásával, amely már jó két éve "be van jelentve" a kiadó honlapján). Egészen a közelmúltig... Most, hogy a karácsonyi ajándékcunami sodrában nekem is be kell rendelnem az iksznek és üpszilonnak szánt kiadványokat, illetve a jövőre olvasandó szakkönyveket és idegen nyelvű kiadványokat, ránéztem a már sokat emlegetett kiadói honlapra, és tessék! Bár még címlap nélkül, de ott van a várható megjelenések sorában az életműkiadás harmadik darabja, A stádiumok az élet útján. Hurrá!

A Vagy-vagy után két évvel (1845) megjelenő szöveg szoros kapcsolatban áll A csábító naplójával, de ezúttal az esztétikai és az etikai helyett a vallásos stádiumra kerül a hangsúly. Önéletrajzi elemek bőven előfordulnak itt is, de legalábbis Dr. Storm híres-neves kommentárja szerint a szöveg egy más "esztétikumot" villant fel a nyájas olvasó számára. Dícséretes, hogy SAK korai szövegeinek hazai megjelenése után a következő korszakból is kezdenek gyülekezni a lefordított szövegek (így, közel másfél évszázad után). Na mindegy, azt mondom, jobb későn, mint soha!

Közben egyébként sikerült beszereznem Dévény István SAK-monográfiáját a Könyvudvarban egy ezresért (vagy talán ennél is olcsóbb volt). Ahogy belelapoztam, nem tűnik éppen maximálisan kidolgozott szövegnek, de ez csak az első impresszió. Több rövid fejezetben tárgyalja például a SAK-tól megmámorosodott egyéb szerzőkre (pl. Rilke) gyakorolt hatásmechanizmust, de valószínűleg tartogat még egy-két meglepetést a könyv. Ha karácsonykor nem is, valamikor a közeljövőben biztos elolvasom.

Szólj hozzá!

Címkék: 2009 jelenkor dévény stádiumok

In memoriam SAK

2008.11.11. 20:42 :: florescu

153 éve ezen a napon hunyt el Kierkegaard. Miután otthoni koordinációs- és egyéb zavarai nem szűntek meg, elszállították a Királyi Frigyes Kórházba. Szűk egy hónapot töltött el az intézményben; ápolták, hashajtókat, majd a végén már szorongáscsökkentőket adagoltak neki, de amíg tudta, fogadta látogatóit, pedig utolsó bejegyzése a következőképpen kezdődött: "Az élet rendeltetése: eljutni a legnagyobb fokú életundorhoz." Lassanként hagyta el az életerő, folyamatosan köhögött, székletét és vizeletét képtelen volt visszatartani, fekélyes lett, majd kommunikálni sem tudott már. Végül belázasodott. Ekkor már menthetetlen volt. Monográfiájában Garff - a kórházi hónapról szóló megejtő fejezet végén - még egy utolsó alkalommal összevonja Szókrátésszel: mindketten megfulladtak.

Szólj hozzá!

Címkék: in memoriam

Benne az 'ismét'-ben

2008.10.04. 21:58 :: florescu

Az ismétlés, L'Harmattan, 2008, 124 oldal, 1800 Ft

Háromnegyed év után azért merészelek még egyáltalán megszólalni itt, mert végre elolvastam az év meglepetéskönyvét. Finomítás: szóval olyan értelemben meglepetéskönyvét, hogy a Jelenkor életműkiadásán kívül nem számítottam más K-szövegek itthoni megjelenésére, így miután már harmadszor jártam körbe a Könyvhéten idén nyáron, a látványt követő meghökkenést rögtön egy gyors transzfer követte, a vékony kis könyvecske pedig már ott is utazott mellettem, műanyagban, biztonságban, megbecsülésben. Telt-múlt az idő, nekem meg kellett egy (újabb) könyv, ami belefér a kabátzsebembe, így tegnapelőtt betuszkoltam a dánt induláskor, majd előkaptam a buszon, melynek új jelzését, a 218-at kezdem úgy megszokni, mint hajdanán K azt, hogy Regine beletörődött volt kedvese hülyeségeibe, és igent mondott a kellemes modorú Fritznek. Finomítás: szóval K soha nem tudott ehhez teljesen hozzászokni, ahogyan nekem is örökké idegen lesz ez a 218.

Az ismétlés 1843-ban jelent meg, egy évben például a Félelem és reszketéssel. Az általánosan elfogadott vélemény szerint gyönyörű kevert műfajú munka a szerelemről, jelen kiadás egyik fordítója és utószavának szerzője, Gyenge Zoltán szerint az "érzelmek esztétikája". Korrekt. A Vagy-vagy nagy átejtéséhez hasonló kis szerelmi gikszer körül bonyolódik a cselekmény: az író, Constantin Constantius (nevében máris az ismétlés!) összebarátkozik egy fiúval, aki a romantikus lépbetegség (aka spleen) összes tünetét magán viseli, ráadásul költő, ráadásul szerelmes, és ha mindez nem lenne elég, éppen azon parázik, hogy az eszmei szerelem a hölgy - immáron - könnyed megérinthetőségének (stb.) lehetőségével kezd széjjelfoszlani. Mi hát a megoldás? CC naprakész: kell keresni egy másik hölgyet, az ifjúnek vele forgolódnia, így szerencsétlen kislány majd szépen lassan kiábrándul, és az ifjú is takarékra kerül. Zsír. Minden szép és jó, CC beszervál egy varrólányt a terv végrehajtásához, de az ifjú megfutamodik. CC hőzöng, majd végre elutazik Berlinbe.

Berlinben az ismétlésre megismétlődésére vár (jut eszembe: az egész könyv azzal a tétellel indul, hogy az ismétlés a fordított emlékezés, az emlékezés a múltba nyúl, és vészterhes, míg az ismétlés a jövőbe, az örökbe, és pozitívabb), elmegy a színházba, de Nestroy Talizmánja nem nyújt neki akkora élményt, mint azelőtt, kiábrándultan hazaérve pedig felfordulást taál házában, mivel inasa nagyatakarításba kezdett, de későbbre várta urát. CC keserűen nyugtázza, hogy ismétlés: nix. Ekkor kezd leveleket küldözgetni az ifjú, aki hölgyek helyett újabban Jób könyvét hurcolássza magával az ágyba. Hát igen, erre Garff hívta fel a figyelmemet, de tényleg pazar a párhuzam, főleg hogy az ifjú különféle nyelvi érthetetlenségekről, a megértés képtelenségéről is ebben a kontextusban tudósít, miközben maga egy nagyon érdekes Jób-interpretációval áll elő. Sorról sorra haladva teszi magáévá a történetet, majd amikor értesül arról, hogy volt szerelmét eljegyezték, arról számol be CC-nek, hogy megtalálta az ismétlést, és újból megtalálta igazi énjét.

Kierkegaard aztán gondoskodik róla, hogy (megint) ne legyen semmi sem olyan egyszerű, hiszen egy olvasónak szánt utószóban elmondja, hogy ő alkotta az ifjút, és az egész szöveg inverz, azaz fordítva értelmezendő, szinte követeli az újraolvasást. Mindezt Az ismétlés című szöveg utolsó felvonásaként. Zavarbaejtő.

Egyébként pont a legjobbkor sikerült újrakezdenem K-t olvasni. Nem akarok semmilyen magas labdát lecsapni, de többszörösen megéltem valami ismétlést, bár nem a dán utasításai alapján, hiszen nálam még semmilyen vallásos stádium nem következett be (ezzel magyarázandó a Jób-értelmezés is, K újból elővette a jó öreg hármas tagolást: a vallási a legmagasabb stádium, mégha ez nem is feltétlenül imamalmot, templombajárást, önmegtartóztatást vagy hasonlókat jelent). Ha az utóbbi időszakot - teljes joggal - a letisztulás utolsó utáni állomáshelyeként veszem figyelembe, akár én is megfogalmazhatnám az ifjú utolsó levelének zárlatát:

"A mámor poharát ismét felém nyújtják, már érzem illatát, hallom a bizsergető zenét - ám előbb mutassunk be italáldozatot azért, aki a kétségbeesés magányában veszteglő lelket megváltotta: dicsőség neked, asszonyi nagylelkűség! Éljen soká a gondolat szárnyalása, éljen soká a halálos veszedelem az eszme szolgálatában, éljen a harc kínja, a diadal ünneplő ujjongása, éljen a végtelen örvénylés tánca, éljen a hullámcsapás, mely egyszer a mélybe húz, máskor a csillagokba repít." (97.)

Hát most egy szuszra ennyit. Sok minden eszembe jutott olvasás közben, és a külföldi oldalon is találtam két hosszabb tanulmányt, ami Az ismétléssel foglalkozik. Majd megpróbálom elpotyogtatni a következő hetekben a különféle impressziókat és gondolatokat.

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: szerelem ismétlés regine jób

Dera Sipe, Kierkegaard and Feminism: A Paradoxical Friendship

2007.12.11. 13:37 :: florescu

Ebben a rovatban egy jópofa holland oldal SAK-kal kapcsolatos tanulmányait fogom szemlézni, és tényleg csak szemlézni, vagyis röviden bemutatni. Megpróbálok kitérni a Dán érintett szövegeire, és összefoglalni a főbb jegyeket, esetleg egy-két gondolattal kiegészíteni, ha valami eszembe jut.

Sipe kiindulópontja az, hogy a Dánt könnyen nőgyülölőnek lehet bélyegezni, legalábbis ez olvasható ki néhány kommentárjából, és korai ironikus hangú szövegéből, ami a nők "nagyszerű képességeiről" szól (Ogsaa et Forsvar for Qvindens hoie Anlæg, 1834, A álnéven, magyarul tudtommal nem olvasható). Azzal viszont, hogy ellencsapást mért a filozófiai hagyományokra, megnyitotta az utat a feminizmus előtt (ez azt hiszem, meglehetősen egyoldalú és elfogult vélemény, de mindegy). SAK véleménye azért nem lehet egyértelmű, mivel több álnevet használt, sőt, fiktív alteregói olykor vitába is szálltak egymással, ezzel több értelmezési lehetőség áll előttünk. Rátérve az előbb említett 1834-es szövegre, Sipe zavaró effektként említi meg az álnevet és az iróniát, de ezt a szöveget így is a hagyományos maszkulin (filozófiai és társadalmi) tendencia nyomaként veszi figyelembe. Összetettebb a helyzet A csábító naplójával, aminél Sipe az álnév mellett az életrajzi vonatkozásokat is kiemeli: így, bár (a nőkre nézve) negatív hang határozottan erős, (pl. a nő a másba-való-lét, a nőt a férfi teszi "egzisztenciává", stb.), nem vehetjük mindezt "komolyan", mivel SAK célja az volt, hogy a szöveggel elrettentse ex-menyasszonyát. A helyzet a Félelem és rettegés kontextusa alapján válik enyhén blaszfémikussá - itt SAK (persze álnéven) Szűz Máriát és Sárát piedesztálra emeli, és az Isten előtti egyenlőség prekoncepciójából kiindulva feloldja a nemek közti különbséget. Sipe ezen a helyen vonja be szövegébe a feminista diszkurzust: megállapítja, hogy bizonyos feministák véleménye szerint az Isten előtti egyenlőséggel SAK nyitva hagyta a szociális megoldást (azaz a "jogi" egyenjogúságot"), így nyugodtan tekinthető nőgyülölőnek. A vallási stádium ezek szerint nem jár együtt az egyenlőség hirdetésének tényével. A tanulmány szerzője végülis ezt tekinti paradoxonnak, mely feloldását két további részben előlegezi meg (az egyikben néhány kortárs feminista elméletet tekint át, majd Beauvoirral hasonlítja össze SAK-ot). A zárlatban Sipe hangsúlyozza, hogy nem jutott komolyabb eredményre, bár a Beauvoir-allúzió egy lehetséges mód lehet a Kierkegaard és feminizmus közötti kapcsolat árnyalására. A tanulmány logikaileg-retorikailag jól fölépített, a szerző számos szövegből citál, így fő témája mellett sok más érdekességről is értesülhetünk. Kutatása újszerű, így nem véletlen, hogy egyes értelmezési módozatok felemlegetése mellett komoly eredményt nem tudott felmutatni.
    Ami szerintem megoldás lehet a femista olvasat számára, az annak eldöntése, hogyan is kell SAK egyes (nőkkel kapcsolatos) szövegeit olvasniuk. Az életrajzba felesleges beleveszni (ezzel az intencionáltság kérdéskörének megfejtésébe is), akárcsak a "közvetett kommunikációba" (bár ennek a szakirodalomban legalább óriási anyaga van), ehelyett például a feminista nézőpontból érdekes Vagy-vagy stílusszintjeinek meghatározása hozhat eredményt. Milyen retorikával él A és B? Esztétika és etika mennyire prekoncepcionál különböző szövegfajtákat vagy érvelésmódokat? Egyáltalán, miként értelmezhető A és B pengeváltása? Mennyiben folyik a "harc" a nő kérdésköre mentén? Valószínűleg messze vagyok attól, hogy a kérdésben otthonosan mozogjak, bizonyára sokan foglalkoznak ma is a Dán feminista olvasatával, de akit érdekel a kérdés, annak ez az írás jó kiindulópont lehet. (Itt található pdf-ben)

Szólj hozzá!

Címkék: szemle feminizmus vagy vagy

A nevető házikó és a kapafogú teológus

2007.12.11. 09:23 :: florescu

A Dán élete legfontosabb momentumainak megismeréséhez elegendő megnézni ezt a kis rövidfilmet. Bár a szöveg spanyolul van, némi logikával kikövetkeztethető, mi mit jelent. Apuci, Regina, teológiai szak, álnevezés, Hegel-kritika - úgy tűnik minden fontos megvan, és ami megvan, az többnyire klappol is, leszámítva SAK halálának datálását. Az 1955-ös év abból a szempontból vicces, hogy a Dán későbbi gall "leszármazottai", Camus és Sartre ebben az évben még nagyban alkottak, de a szerző feltehetőleg nem erre gondolt. Akit aberrálna az animáció, és gyorsan akarna tájékozódni, itt van egy-két röpke link:

Wikipédia (magyar, angol)
Egy gyors szemlézés
Okosságok SAK-tól (magyar, angol)

Szólj hozzá!

Címkék: életrajz jutyúb

Szemtől-szemben

2007.12.10. 12:07 :: florescu

December 10-éről van már naplóbejegyzésünk a Dán DD jelölésű naplójából. Az 1837-es évben egy-két írói ötletéről is beszámolt, jelesül erről is:
"Novellát szeretnék írni, melyben a főszereplő szemüvegének egyik lencséje ugyanúgy kicsinyített, mint az oxigáz-mikroszkóp, a másik pedig ugyanilyen mértékben nagyított, így minden viszonylagossá vált számára."
A viszonylagosság kulcsszó SAK-nál, de jelen esetben nem is ez az érdekes (hiszen filozófiájának "főpilléreit" már az első naplózott években leírta, formálta), hanem hogy a Vagy-vagy első "etűdjében" egy, a fenti idézethez kísértetiesen hasonlatos bejegyzés olvasható.
"Életszemléletem teljesen értelmetlen. Azt hiszem, egy gonosz szellem olyan szemüveget tett az orromra, melynek egyik üvege rettenetesen nagyít, míg a másik ugyanolyan mértékben kicsinyít." (Vagy-Vagy / Diapszalmata)
Írásaiból tudjuk, hogy a Dánnak különös érzéke volt arra, hogy az élet mögé nézzen. Viszonylagos életszemléletéből következik viszont, hogy megfelelő rálátásra volt a dolgokra. Nem, szó sincs itt objektivizmusról - amikor "eksztatikus előadása" kezdetén leírja, hogy a házaslét és az egyedüllét is rossz, a nevetés és a siránkozás is rossz (stb.), egyszerűen a vagyvagy-hozzáállás csődjét bizonygatja - szubjektíve. Ahogyan az egész bevezetésben, és később A és B "polémiájában" is. Az ellentétes erők szépen kioltják egymást, hogy éppen ebben a kioltásban határozzák meg önmagukat is. Más kérdés, hogyan tekinteném ezt az egészet, ha más nyelvterületről "érkezőként" olvasnék SAK-ot, hiszen például az angolban és a dánban a Vagy-vagy címet két különböző lexéma adja ki. Ezek szerint ez a viszonlagosság nem is olyan egyszerű...
    Az is érdekes, hogy - bár a fentebbi témában született novellájáról nem tudunk - a Diapszalmata bejegyzése alapján egy olyan ötlet vezérelhette, ami saját magából eredt. Persze ebben sem lenne semmi érdekes, ha nem lenne előttünk bizarr életműve, ahol a Dán szívesen álnevezett, így kibabrálva azokkal a pozitivista prekoncepcióból táplálkozó tudorokkal, akik az életműből próbálnának egyfajta élettörténetet rekonstruálni. SAK-nál a napló sem az, mint egy átlagembernél vagy egy írónál. Soha nem tudhatjuk, mire gondolt. Bár ő sem érte ezt meg annyira pozitívan (vagy mégis?), ez kellett ahhoz, hogy rávilágítson arra a szörnyű igazságra, hogy minden ember egyedül van a világon (világában), bármennyien veszik is körül. Minden csak szemfényvesztés. Tovalibbenve Berkeley-től, aki már nem sokkal azelőtt megállapította, hogy - leegyszerűsítve - világunkban semmi sem annyira kézzelfogható, mint gondolnánk, világunkat az ideák és agyunk működése teremti meg. SAK után bő fél évszázadal viszont Wittgenstein jut el oda (miközben traktátusát körmöli egy lövészárokban), hogy világunk a nyelvünk világa. A Dán viszonylagossága, a korai egzisztencialista állomás a globális gondolkodástörténetben a csődhelyzet megelőlegezője. Nehogy már olyan biztosak legyünk mindenben, amit látunk, és amit nagyszüleink elmeséltek!
    Persze mindannyian szerepeket játszunk. Magasztosak legyenek a pillanatok, amikor mindenki saját magát tudja adni! Egy kocsmában ülve bizonyára már mindannyian elnyomtunk magunkban egy két kitörni készülő káromkodást a pincér irányába, aki képtelen hamutartót cserélni, új sört hozni, beszélgetni vagy viccelődni jönni, számlát kiállítani. Aztán pincérként ugyanúgy el kell nyomni a káromkodásokat, amikor minden igyekezetünk ellenére a kedves vendég nem ad borravalót, összemocskolja az asztalt, vagy egy büdös szót nem szól, amikor megkapja a bambiját. Ahhoz, hogy egy ténnyel tisztában legyünk, mindkét oldalt meg kell tapasztalni. Kérdés, hogy ezek után mi a fene van, kik lettünk? A pincérhez igazodó vendégek? Vagy lelkünk mélyén pincérek maradtunk, miközben ott kortyolgatjuk a sörönket, és fél szemmel rásandítunk a sörcsapra? Ezzel a fajta viszonylagossággal - ha csak nem vagyunk nagyon ügyes entitások - megszűnünk önmagunk lenni. A szemüveg már rossz, hiszen azt jelzi, szemünk nem működik tökéletesen, főleg ha SAK szemüvegét viseljük, amivel aztán két lábon járó oxymoronokkal, ambivalens érzelmekkel futhatunk össze mindenhol. Egyik pillanatban így érvelünk, másik pillanatban úgy, a többiek hülyének néznek minket, de mi tudjuk, csak játék az egész, és csak az van, hogy a tények mögé látunk. Saját magunknak jót teszünk ezzel, de megéri? - egy asztaltáncoltatáskor ezt kérdezném meg a Dántól, már ha azóta nem gondolta meg magát.

Szólj hozzá!

Címkék: napló vagy vagy viszonylagosság

"...örök, szép vágy lesz..."

2007.12.09. 16:44 :: florescu

Lukács György a Nyugat hasábjain közölte véleményét a Søren-Regine effektusról 1910-ben. Igazi szellemtörténészként SAK egész pályaképét a szakítás gesztusára vezette vissza. Szerinte a Dán döntése a középkori attitűdhöz hasonlatos, és ezért idézi Keats sorait mottójában, ahol a lánytól való elválás "szükségszerű" ahhoz, hogy a szerelem örök és változatlan maradjon, végtelen vágyakozássá minősüljön át. SAK lépése az Istenhez vezető út egyik lépcsőfokaként vehető figyelembe, a reflektált (szerelmi) aszkézis pedig a tiszta vallási aszkézis eléréséhez szükséges. Nincs ebben semmi programszerűség vagy felhívás, a Dán egész egyszerűen nem akarta sötétségbe taszítani a nőt, nem akarta, hogy melankóliája átragadjon rá, ezzel lekösse, és lezárja. Amennyire "lovagias", annyira önző is a tett, ha utánagondolunk, hiszen Regine mellett SAK képtelen lehetett az írásra koncentrálni, bár lehet, fel sem merült benne ez konkrétan, csak érzékelte, hogy "valami nem stimmel". Elég csak megnézni - és erre maga Lukács is utal -, hogyan teljesedett ki SAK a szakítást követő időszakban: két hónappal később doktori fokozatot szerez az Iróniával, két évre rá pedig megjelenteti a Vagy-vagyot, és a Félelem és reszketést, ezzel életműve központi magját. Találó Lukács kifejezése, miszerint Kierkegaard "megmerevedett az aszkézisben", mivel a központi fogalomként kezelt 'gesztus' szintén egyfajta merevséget implikál. Az élet eseményeinek ezeroldalúsága, a fordulópontok és cselekvések ide-odaértelmezhetősége szöges ellentétben áll egy olyan vállalt pózzal, amiből kellő rálátásunk lehet a világra, és az azt "szabályozó" működésre. A csábító naplójából kiolvasható manír - igaz, kettős burokban, hiszen A szövegét Viktor Eremita adja közre - annak ironikus bemutatása, milyen "gonosz" is a szerző. Szélsőséges vélemények szerint ugyanis a Vagy-vagy odaértett címzettje Regine, maga a szöveg pedig filozofikus megokolása a váratlanul jött szakításnak. Lukács is ebből a prekoncepcióból táplálkozik, de ő az egész életművet próbálja erre a gesztusra felfűzni - részleteket idéz SAK értelmezőitől, magától Reginétől, és a Dán különböző szövegeiből. Mire az esszé végére átkapcsol a dán katolikus egyház elleni küzdelemre, már nincs is mit csodálkozni. Lukács György részéről a téma leíratott, és a probléma megokoltatott, hozzászólásnak, jogorvoslatnak helye (már) nincs.

"Szeretni: azt akarni, hogy sohase lehessen igaza az embernek. így írja le a szeretést Kierkegaard. Mert minden emberi viszony örök relativitásának, ingadozásának és így kicsinyességének ez az oka: egyszer ennek van igaza és máskor annak; egyszer ez a jobb, a szebb, a nemesebb és máskor az. És szilárdság és félreérthetetlenség akkor van csak, ha minõségben különböznek egymástól a szeretõk, ha az egyik olyan magasan áll a másik felett, hogy az igaz és nem igaz kérdése - a legtágabb értelemben véve itt - még csak kérdésnek sem merülhet fel soha."
Az ingadozás elkerülhetetlen és fundamentális. Olyan márpedig nincs, hogy a kapcsolat egyik résztvevője sem lenne erőfölényben (bármilyen kapcsolatra gondolunk is). Ha a két fél elhiteti egymással, hogy egyenrangúak, ez teszi őket tönkre, hiszen ekkor valaki hazudik. Nem kell mindent kimondani, nem erről van szó, egy kapcsolat nem egy szabályzat mentén konstruálódik meg, a szerelem (beleértve ennek első stádiumát) meg főképp nem. Az "ellaposodás" egyik ellenszere pedig a konfliktus. Régebben dőre fejjel azt gondoltam, létezik szerelem perpatvar nélkül, illetve sokat segíthet a viharos időszakban az (el)hallgat(tat)ás. Egyik sem igaz, másik sem igaz, sőt, olykor néminemű provokálás sem árthat. SAK minden ilyet ki akart kerülni. Aszkézisre rendezkedett be, és ezzel pozitívan elutasította minden lehetőségét a konfrontációnak. Álnevekkel vette körbe magát, imaginárius entitásokat fakasztott saját magából, hogy elérje a fő célt, kis világában tökegyedül lehessen, tökegyedül dönthessen, kizárhasson minden mást, és azok fölött "uralkodjon", akiket maga teremtett meg. Valamiféle Isten akart lenni? Bizonyára, de legalább bálványimádó nem lett belőle.


Szólj hozzá! · 1 trackback

Címkék: lukács regine

A szerelem első korszaka

2007.12.09. 13:35 :: florescu

Első naplóbejegyzései közt nem találtam december 9-ére keltezettet, pedig marha kiváncsi lennék arra, mi is járt a Dán fejében eznap. Naplóját akkor kezdte el rendszeresen vezetni, amikor még írás közben gyakrabban foglalkoztatta a megfelelési kényszer, nevezetesen az óralátogatás és a szakdoga-írás. 1837-ben ismerte meg Regina Olsent, egy évvel később elvesztette édesapját, viszont megjelent első olyan szövege, melyet már nem a diákköri eszmecserék ihlettek: kritikája a nagy mesemondó, Hans Christian Andersen egy munkájáról. Andersent állítólag megrendítette a mindössze 25 éves ifjú írása, dupla adag gyógyszert dobott be, és egy ideig gyakrabban kérette magához orvosát. Öt évvel később rendeződött viszonyuk (bár nem volt semmiféle polémia), amikor SAK megküldte Andersennek a Vagy-vagy első kiadását, ami az öregnek nagyon tetszett, és erre reflektált is. Szóval, a Dán a naplóírás kezdetén éppen a boldog egyetemi tivornyák és a magábazárkózottság közötti néhány éves határmezsgyén álldogált, üldögélt, és tette még mindezt szerelmével.

"Mégiscsak a szerelem első korszaka a legszebb időszak, amikor minden találkozásból, minden szempillantásból viszünk haza valami újat, hogy örüljünk neki." (Vagy-vagy, Diapszalmata)
Az első korszakból pedig akkor lépünk át a következőbe, amikor a találkozások együttlétekké válnak, amikor már kiapadóban van az Egyik vagy a Másik szóáradata, és hosszan beáll a szünet. Amikor a tettek ős-ösztönösségébe belevegyül a Másikhoz igazodás teljesíthetetlen vágya, a Jó vagy a Rossz kérdéskörének izzadságos körbejárása, úgy egyáltalán a gondolatiság egyre nagyobb szerepet tölt be, és ez szélsőséges esetben akár rövid időn belül romba is döntheti a szerelmet. Az első stádiumban gyakoriak az álmatlanul eltöltött éjszakák, a fel-alá járkálások, az ön-kívület (azaz a benne-való-lét, illetve - ha ezt vulgáris direktséggel vértezzük fel - az erre érzett biológiai késztetések kimeríthetetlen tárháza). Érthető és megmagyarázható minden reakció, még akkor is, ha az egész helyzettel képtelenek vagyunk mit kezdeni. Azért lesz fájó minden búcsú, hogy a következő találkozásokig felgyülemlett erő egy pillanatban oszoljon el, amint meglátod Őt. Vagy ez lenne az az idealisztikus séma, aminek létjogosulatlanságával SAK mindvégig tisztában volt? Ő csábítóként hódította meg a kiszemelt áldozatot (álnéven, A-ként, fikcióként, vágyként), miközben talán észre sem vette, hogy az esztétikai értelemben elcsábított anyósjelölt mennyire belehabarodott. Az asszony megélte a szerelem első korszakát, és nem juthatott tovább. A lány sok stádiumon átugorva ott találta magát a magárahagyatottság állapotában. A csábítót mindez hidegen hagyta, ő kimérten packázott, és gondosan törölgette mindennap törékeny marionettfiguráit.

"A szerelem beteljesedhetetlen. Szeretni valakit annyit jelent, tudatában lenni a szeretett megszerezhetetlenségének. Árnykép csupán, ha úgy nézzük, múló bozóttűz. A Másik nem a szerelmed. Ő Te vagy. Magadat keresed, és végül megtalálod. Szerelmed nem is Te vagy, hanem az, akivé válnál. Ezért soha nem fogod megszerezni."
Így is lehet nézni. Átugrálni az egyik logikai képtelenségről a másikra, hitehagyottá, elveszetté válni. Talán a szerelem első korszaka is csak illúzió? Mi van akkor, ha valaki már ebben a kánaáni kontextusban is a Végre gondol? Nem elég szerelmes? Képtelen a szerelemre? Bolond? Vagy csak egyszerűen a végtelenségig narcisztikus? Esetleg önző? Na, ennyi kérdés esetében már tényleg nincs szó szerelemről. Ez már túlgondolás. SAK teljesen váratlanul vált el Reginétől négy év ismeretség és a jegyesség után. Túlgondolta volna? Ráparázott? Esetleg ha lenne valami ötletetek...


Szólj hozzá!

Címkék: szerelem vagy vagy

SAK (1813-1855)

2007.12.09. 12:02 :: florescu

A korabeli élclapok gyakran foglalkozhattak vele, hiszen fura kinézete mellett tipikusnak mondható remeteként éldegélt Koppenhágában. Miután 1841-ben váratlanul felbontotta Regina Olsennel kötött jegyességét, Berlinbe költözött, hogy Schelling előadásait hallgathassa, de rövid idő után visszatért Dániába, és ott is maradt egészen haláláig. Csendességbe forduló, eseménytelen életében valahogy mindig körülvették a botrányok, bizarr életjelenetek. Ezek nagy részét ő keltette, de ifjúkorában tehetetlenül kellett végignéznie, amint összes családtagja meghal, apja pedig nyílt istentagadóból lassacskán vallásos emberré válik. Kierkegaard élete eseménytelen, de így is talányos. Az egybehangzóan az egzisztencializmus előfutáraként jelentős szerző és életműve a véletlenül bekövetkezett és tudatos krízisekre adott válasz, mely filozófiaként és szépprózaként egyaránt olvasható.



2 komment

Címkék: beharangozó

süti beállítások módosítása