Időközben - úgy látom - megérkeztek az első kommentek is. Nem csoda, hiszen kifecsegtem a blog létét, azaz már lehet tudni róla, lehet tudni, hogy van. Ez a blog az állandó újrakezdések (ezzel a korábban elkezdett műveletek határozott berekesztéseinek) blogja, így hát nincs is más feladatom, mint ünnepélyesen bejelenteni: Az ismétlés olvasónaplózását határozatlan időre szüneteltetem. Az ok? Egyszerűen csak annyi, hogy a megjelenített részek után egyszerűen képtelen voltam a folytatásra, mesterkéltnek, unalmasnak éreztem az írást, ugyanakkor újból felrémlett bennem, hogy "kicsi vagyok még Kierkegaard-hoz". Ezt végülis most is kijelenthetem. Vagy fogalmazhatok eképpen is: szorongok attól, hogy (még) nem nőttem fel a feladathoz. Mindenesetre semmi nem menti meg a blogmotort a reaktivizálástól, ezért folytatom, hiszen folytatnom is kell. A hazai könyvpiac idevonatkozó eseményei kapcsán meg kell említenem a Jelenkor tízkötetes vállalkozásának újabb stádiumát, a harmadik kötet megjelentetését (Stádiumok az élet útján). A negyedikről egyelőre nincs hír, de megmondom őszintén, nem is hiányzik, szöveggel így is el vagyok látva. Most éppen A szorongás fogalmával, amit kis (zsebbe gyömöszölhető) terjedelme révén vettem le a polcról, hogy legyen úti- és várakozó-olvasmányom a fogorvosi rendelő felé menet, illetve a rendelőben-várakozás közben. Cirka egy hét alatt elolvastam, jegyzeteket nem készítettem, és csak az olvasás végeztével néztem szét a nagyvilágban: ki mit gondolt erről az épületes szövegről? A legérdekesebb, hogy az egyik - bocsáttassék meg a kifejezésért - legtrendibb filozófus, Heidegger nem máshol, hanem a Lét és időben három lábjegyzetben is megemlékezett az 1844-ben kiadott munkáról, amely szerinte az egzisztenciálfilozófia egyik kiemelkedő munkája, ráadásul a dán munkásságából jószerivel az egyetlen ilyen. Ez nem egy Heidegger-blog, Heideggertől pedig méginkább szorongok, mint a dántól, így elég csak annyit megjegyezni, hogy a szorongás (SAK-nál Angest) Heideggernél is kulcsfogalom (nem gyötörtem magam a jegyzeteim előkapargatásával, az első guglis találatot másolom ki:), a gond (Angst) szerinte a "megélt idő", az "ittlét alapvető egzisztenciáléja". Ezenkívül mindegyik általam átböngészett szöveg hosszan reflektál SAK szövegének kuszaságára, a befogadó elé állított támasztott akadályra, gondolati útvesztőre. Magam is valahogy így éreztem. Kierkegaard első feladata az volt, hogy meghatározza a bűn vizsgálatának elsődleges terepét, ezzel együtt megjegyezze, hogy sem a dogmatika, sem a pszichológia nem képes helyén kezelni a fogalmat. Vizsgálata alcíme szerint is "pszichológiai irányú vizsgálódás", de ez nem jelent szilárd alapokat - A szorongás vibrál a hit, az egzisztencia, a lét, és a bűn kérdéskörei közt, miközben úgy építi le a kérdés teológiai prekoncepcióit, hogy gondolatmenete végeztével a hit kontextusába csap vissza.
Nem fogok tudni értékelhető véleményt írni erről a könyvről, mert meggyőződésem, hogy kétszer-háromszor kellene szorosan újraolvasnom, hogy akár egy vázlatot írhassak róla. Ezért kénytelen leszek kiemelni a számomra ezért-azért kedves részeket, azokat, amelyek gondolkodásra, elmélázásra késztettek olvasás közben. Az egyik ilyen a nemiség kérdése, amelyet Kierkegaard azért hoz elő, hogy a nő szorongásra való hajlamára reflektáljon - bár a mai fogalmak szerint a dán nem áll messze a sovinizmustól, azért ne redukáljuk a dolgokat: azt írja, hogy a nő hajlamosabb a szorongásra, mint a férfi, lévén érzékibb lény (a nő számára a férfi iránti epekedés az élet csúcspontja, fordítva ez viszont nem igaz). Ezután következik egy érdekes rész, amelyet szó szerint idézek, bár már most jelzem, hogy nem fogom túlreflektálni:
"Ha most egy fiatal, ártatlan lányra gondolok, akire egy férfi vágyakozó pillantása tapad, akkor a lányt biztosan elfogja a félelem. Hogy a továbbiakban megbotránkozás keríti-e hatalmába, vagy valami más történik vele, az mindegy, de biztos, hogy először a félelem fogja el. Viszont ha olyan nőt képzelek el, aki egy fiatal, ártatlan férfira vet sóvárgó pillantást, akkor a férfi hangulatába nem szorongás vegyül, hanem legfeljebb ellenszenvvel vegyes restelkedés, éppen mert inkább szellemi lényként van meghatározva."
Kierkegaard az eredendő bűntől egészen a jótól való szorongásig jut, amit démoninak nevez. Mindez azért érdekes, mert Az irónia fogalmában SAK elég sokat töszmögött Szokrátész daimónjával, a fura - mondjuk így - hasonmással, vagy belső hanggal, aki a legváratlanabb pillanatokban mondta meg a görög bölcsnek, hogy mit kéne csinálnia. A szorongásban a jótól-szorongó zárkózott ember, ide kapcsolódik a tartalmatlanság és az unalom fogalma is. Ígérem, hogy további impressziók esetén visszatérek jelen műhöz, de most ott tartok, hogy valami jegyzethez kéne nyúlnom, ha folytatni akarnám. Felcsaptam a szöveget, de összefolytak a betűk: az absztraktnak tűnő definíciók belelógtak egymásba, a címlapon lévő portré pedig gúnyosan rámmosolygott. Azt hiszem, úgy lehetne összegezni ezt a bejegyzést, hogy valami életjelet adtam kb. 20 hónap után arra vonatkozólag, hogy ha az égiek is úgy akarják, a blog (természetesen) (???) folytatódik. Korábban is zártam már azzal bejegyzést, hogy a folytatással kapcsolatban viccelődtem. Ez most sem lehet másként, még ha nem is vagyik az irónia, és úgy általában a retorika nagymestere sem. Itt nem szabad csodálkozni sem a másféléves kihagyáson, sem az írásfolyamon (bár ilyen nem nagyon volt), sem a szerkesztetlenségen, sem az újból előkapart témákon. Így hát várható Az ismétlés "ismétlése", beharangozó egy új kötetről, A szorongáshoz fűzött épületes rekació, esetleg némi szófoszlány a dánról. Szóval úgy tervezem: valami lesz.
