December 10-éről van már naplóbejegyzésünk a Dán DD jelölésű naplójából. Az 1837-es évben egy-két írói ötletéről is beszámolt, jelesül erről is:"Novellát szeretnék írni, melyben a főszereplő szemüvegének egyik lencséje ugyanúgy kicsinyített, mint az oxigáz-mikroszkóp, a másik pedig ugyanilyen mértékben nagyított, így minden viszonylagossá vált számára."
A viszonylagosság kulcsszó SAK-nál, de jelen esetben nem is ez az érdekes (hiszen filozófiájának "főpilléreit" már az első naplózott években leírta, formálta), hanem hogy a Vagy-vagy első "etűdjében" egy, a fenti idézethez kísértetiesen hasonlatos bejegyzés olvasható.
Az is érdekes, hogy - bár a fentebbi témában született novellájáról nem tudunk - a Diapszalmata bejegyzése alapján egy olyan ötlet vezérelhette, ami saját magából eredt. Persze ebben sem lenne semmi érdekes, ha nem lenne előttünk bizarr életműve, ahol a Dán szívesen álnevezett, így kibabrálva azokkal a pozitivista prekoncepcióból táplálkozó tudorokkal, akik az életműből próbálnának egyfajta élettörténetet rekonstruálni. SAK-nál a napló sem az, mint egy átlagembernél vagy egy írónál. Soha nem tudhatjuk, mire gondolt. Bár ő sem érte ezt meg annyira pozitívan (vagy mégis?), ez kellett ahhoz, hogy rávilágítson arra a szörnyű igazságra, hogy minden ember egyedül van a világon (világában), bármennyien veszik is körül. Minden csak szemfényvesztés. Tovalibbenve Berkeley-től, aki már nem sokkal azelőtt megállapította, hogy - leegyszerűsítve - világunkban semmi sem annyira kézzelfogható, mint gondolnánk, világunkat az ideák és agyunk működése teremti meg. SAK után bő fél évszázadal viszont Wittgenstein jut el oda (miközben traktátusát körmöli egy lövészárokban), hogy világunk a nyelvünk világa. A Dán viszonylagossága, a korai egzisztencialista állomás a globális gondolkodástörténetben a csődhelyzet megelőlegezője. Nehogy már olyan biztosak legyünk mindenben, amit látunk, és amit nagyszüleink elmeséltek!
Persze mindannyian szerepeket játszunk. Magasztosak legyenek a pillanatok, amikor mindenki saját magát tudja adni! Egy kocsmában ülve bizonyára már mindannyian elnyomtunk magunkban egy két kitörni készülő káromkodást a pincér irányába, aki képtelen hamutartót cserélni, új sört hozni, beszélgetni vagy viccelődni jönni, számlát kiállítani. Aztán pincérként ugyanúgy el kell nyomni a káromkodásokat, amikor minden igyekezetünk ellenére a kedves vendég nem ad borravalót, összemocskolja az asztalt, vagy egy büdös szót nem szól, amikor megkapja a bambiját. Ahhoz, hogy egy ténnyel tisztában legyünk, mindkét oldalt meg kell tapasztalni. Kérdés, hogy ezek után mi a fene van, kik lettünk? A pincérhez igazodó vendégek? Vagy lelkünk mélyén pincérek maradtunk, miközben ott kortyolgatjuk a sörönket, és fél szemmel rásandítunk a sörcsapra? Ezzel a fajta viszonylagossággal - ha csak nem vagyunk nagyon ügyes entitások - megszűnünk önmagunk lenni. A szemüveg már rossz, hiszen azt jelzi, szemünk nem működik tökéletesen, főleg ha SAK szemüvegét viseljük, amivel aztán két lábon járó oxymoronokkal, ambivalens érzelmekkel futhatunk össze mindenhol. Egyik pillanatban így érvelünk, másik pillanatban úgy, a többiek hülyének néznek minket, de mi tudjuk, csak játék az egész, és csak az van, hogy a tények mögé látunk. Saját magunknak jót teszünk ezzel, de megéri? - egy asztaltáncoltatáskor ezt kérdezném meg a Dántól, már ha azóta nem gondolta meg magát.
"Életszemléletem teljesen értelmetlen. Azt hiszem, egy gonosz szellem olyan szemüveget tett az orromra, melynek egyik üvege rettenetesen nagyít, míg a másik ugyanolyan mértékben kicsinyít." (Vagy-Vagy / Diapszalmata)Írásaiból tudjuk, hogy a Dánnak különös érzéke volt arra, hogy az élet mögé nézzen. Viszonylagos életszemléletéből következik viszont, hogy megfelelő rálátásra volt a dolgokra. Nem, szó sincs itt objektivizmusról - amikor "eksztatikus előadása" kezdetén leírja, hogy a házaslét és az egyedüllét is rossz, a nevetés és a siránkozás is rossz (stb.), egyszerűen a vagyvagy-hozzáállás csődjét bizonygatja - szubjektíve. Ahogyan az egész bevezetésben, és később A és B "polémiájában" is. Az ellentétes erők szépen kioltják egymást, hogy éppen ebben a kioltásban határozzák meg önmagukat is. Más kérdés, hogyan tekinteném ezt az egészet, ha más nyelvterületről "érkezőként" olvasnék SAK-ot, hiszen például az angolban és a dánban a Vagy-vagy címet két különböző lexéma adja ki. Ezek szerint ez a viszonlagosság nem is olyan egyszerű...
Az is érdekes, hogy - bár a fentebbi témában született novellájáról nem tudunk - a Diapszalmata bejegyzése alapján egy olyan ötlet vezérelhette, ami saját magából eredt. Persze ebben sem lenne semmi érdekes, ha nem lenne előttünk bizarr életműve, ahol a Dán szívesen álnevezett, így kibabrálva azokkal a pozitivista prekoncepcióból táplálkozó tudorokkal, akik az életműből próbálnának egyfajta élettörténetet rekonstruálni. SAK-nál a napló sem az, mint egy átlagembernél vagy egy írónál. Soha nem tudhatjuk, mire gondolt. Bár ő sem érte ezt meg annyira pozitívan (vagy mégis?), ez kellett ahhoz, hogy rávilágítson arra a szörnyű igazságra, hogy minden ember egyedül van a világon (világában), bármennyien veszik is körül. Minden csak szemfényvesztés. Tovalibbenve Berkeley-től, aki már nem sokkal azelőtt megállapította, hogy - leegyszerűsítve - világunkban semmi sem annyira kézzelfogható, mint gondolnánk, világunkat az ideák és agyunk működése teremti meg. SAK után bő fél évszázadal viszont Wittgenstein jut el oda (miközben traktátusát körmöli egy lövészárokban), hogy világunk a nyelvünk világa. A Dán viszonylagossága, a korai egzisztencialista állomás a globális gondolkodástörténetben a csődhelyzet megelőlegezője. Nehogy már olyan biztosak legyünk mindenben, amit látunk, és amit nagyszüleink elmeséltek!
Persze mindannyian szerepeket játszunk. Magasztosak legyenek a pillanatok, amikor mindenki saját magát tudja adni! Egy kocsmában ülve bizonyára már mindannyian elnyomtunk magunkban egy két kitörni készülő káromkodást a pincér irányába, aki képtelen hamutartót cserélni, új sört hozni, beszélgetni vagy viccelődni jönni, számlát kiállítani. Aztán pincérként ugyanúgy el kell nyomni a káromkodásokat, amikor minden igyekezetünk ellenére a kedves vendég nem ad borravalót, összemocskolja az asztalt, vagy egy büdös szót nem szól, amikor megkapja a bambiját. Ahhoz, hogy egy ténnyel tisztában legyünk, mindkét oldalt meg kell tapasztalni. Kérdés, hogy ezek után mi a fene van, kik lettünk? A pincérhez igazodó vendégek? Vagy lelkünk mélyén pincérek maradtunk, miközben ott kortyolgatjuk a sörönket, és fél szemmel rásandítunk a sörcsapra? Ezzel a fajta viszonylagossággal - ha csak nem vagyunk nagyon ügyes entitások - megszűnünk önmagunk lenni. A szemüveg már rossz, hiszen azt jelzi, szemünk nem működik tökéletesen, főleg ha SAK szemüvegét viseljük, amivel aztán két lábon járó oxymoronokkal, ambivalens érzelmekkel futhatunk össze mindenhol. Egyik pillanatban így érvelünk, másik pillanatban úgy, a többiek hülyének néznek minket, de mi tudjuk, csak játék az egész, és csak az van, hogy a tények mögé látunk. Saját magunknak jót teszünk ezzel, de megéri? - egy asztaltáncoltatáskor ezt kérdezném meg a Dántól, már ha azóta nem gondolta meg magát.
