Annyira untam már a L'Harmattan-kötet képét, hogy erre cseréltem. Állandóan ismétlődő momentumnak lehetünk szemtanúi: Kierkegaard ír. Állítólag fel-alá járkált éppen aktuális lakhelyén, aztán megállt, ha ötlete támadt, és papírra vetette. A napokban olvastam, hogy Marno János is valahogy így tolja, csak ő laptopba költ mostanság. Én is próbáltam járkálás közben írogatni, de itthon valahogy nem sikerül, csak fent a hegyekben. Ott talán nagyobb lenne a tér? Mostanában megint elhanyagoltam Az Ismétlést, mert sok más dolgom van, de ma este talán sikerül egy-két bekezdésen elmorfondíroznom. Végülis betehettem volna képnek a magyar SAK-kiadás harmadik kötetének címlapját, amely meglepő módon nem különbözik az eddigiektől. Már csak a méretre vagyok kíváncsi, bár a Jelenkor már elcseszte az elcseszhetetlent, hiszen a naplójegyzeteket tartalmazó második kötet lap- és borítószélessége kicsit nagyobb, mint az elsőé. Vagy a harmadik kötet még szélesebb lesz? Visszatérve...
6. (15) Kocsizgatás közben CC az ifjút szemléli - sem a fenséges táj, sem a friss levegő nem vidítják fel. Az ifjú a melankólia áldozata. Szerelmének elején máris a szerelem végéhez ért, pedig ez többnyire a plátóiságot jellemzi. Azaz a plátói szerelmet. Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy az elérhetetlent kergettük. (Pink fog - használtuk erre minimális angol szókincsünket a gimnáziumban.) Ilyenkor, valahol tudatában az elérhetetlenségnek, de nem verbalizálva azt, a szerelem összes kényszeres, bántó, és egyéb negatív attitűdjét feloldottuk a vágyódásban. Ilyen esetekben tehát a nem-szerelem állapotát vegyítettük a szerelmes állapottal. Vagy nem? Még átgondolom.
7. (15) CC receptje szerint az erotikus szerelmi érzést és a felfokozott emlékezést ironikus hajlékonysággal kell vegyíteni, hogy az érzelem ne legyen mélabútól fűtött. Az ifjúból hiányzott az irónia. Puff. Amikor az emlékezéssel ironizálunk, az örökkévalót a jelenvalóba helyezzük - az örök kifejezés érdekében.
8. (15-16) A kocsikázásnak vége. CC attól fél, hogy baj ("robbanás") lesz. Sejthető, hogy robbanás lesz. CC jó emberismerő, a fiú pedig padlón van. De ezt talán nem is kéne kommentálni.
9. (16) Két hét rövid története. A fiú rájön, hogy szerelme valójában teher. Szerelme valójában vágyakozás. Vágyakozás arra, hogy a szerelem által életrehívott "költői alkotóerő" ne apadjon el. A lábjegyzet alapján mindez Platón Phaidroszának gondolatmenetét követi: ott két út állt a szerelmes előtt. 1) a szerelem a múlandóság világában következik be, ezzel elveszik az eszme, 2) a véges széptől a végtelen széphez való fordulás alkalmával a szerelmes megleli az eszmét. A helyzet az, hogy CC mediatizál - ez a különbség Platónnal szemben. A szerelem szétválik érzésre (eszmére), illetve az alkotóerőt tápláló érzésre. Attól, hogy az eszme írásba torkollik, még feltételezhető a köztes állomás, azaz amikor a szerelem valamiféle erővé, energiává alakul. Ez egyébként enyhén (poszt-)romantikus beidegződés. Alkotóerő, képzelőerő, zsenikultusz. Mellette pedig ott van az örök jótanács: írjuk ki magunkból a fájdalmat, és azzal megszűnik a fájdalom.
10. (16-17) Az ifjú lelki tüneteti testi tünetekbe torkolltak. Például levertség. Gondolta, a lánynak egy szót sem. Egyetlen célja volt, boldoggá tenni. Ez pedig önzőség, maga a Másik csak háttér, csak kezdősebesség. "Költői eredetiségét" használta arra, hogy boldoggá tegye. Az átminősült szerelem az egyik oldalon ugyanakkor csapda a másik oldalon. A lány szimpatizált ezzel a búskomorsággal. Ámde...
"S ha önző módon elhiteti magával, hogy akkor hűséges, ha belecsimpaszkodik, ahelyett hogy lemondana róla, igen könnyű feladat van az életben, mert hűsége egyszerre biztosít neki tiszteletet, tiszta lelkiismeretet és a legfinomabb, letisztult szerelmet. Isten óvjon mindenkit az ilyen hűségtől!"
Innen folytatom legközelebb.
